Filléres emlékeim IV.

Íme a parazsas vasaló.Nagyon féltett kincsem, valószínű az emlékek miatt, amik hozzáfűznek.
Gyerekkoromban mindig elbűvőlt, ahogy ott állt a sparhelt tetején magabiztosan. Addig egészen ártalmatlan jószágnak tűnt, amig édesanyám meg nem töltötte pirosló, szikrázó parázzsal , akkor aztán életre kelt, és vígan szánkózott a gyűrött ruhákon, símává varázsolva elnyűtt kis gönceinket.
Szerettem, amikor édesanyánk vasalt, mert ilyenkor jöttek a mesék...no nem mesekönyvből, soha sem értettem, hogy az a sok szép mese hol lakik édesanyám fejében. 
Mint ahogy azt sem értettem, miért önti el a könny néha jó anyám szemét vasalás közben.

Később aztán megértettem: édesapánkra gondolt, aki messze-messze húzta az igát, szegény kubikuslegényként járta az országot.Amikor Ady Endre gyönyörű sorait olvasom, mindig ezek az esték jutnak eszembe:
                                     "Anyám, az arcod úgy tüzel most
                                       S könnyeidet rejtegeted.
                                       Vajjon mi van édesapámmal
                                       Megint beteg?
                                       Vagy fejét szomorúan lehajtva
                                       Búsul egy hideg sztrájk-tanyán?
                                       Mi lesz velünk, és mindig így lesz?
                                       Édesanyám!
                                       Nem kis lyányom, nem lesz így mindig.
                                       De te ne búsulj, de dalolj.
                                       Már készül a te boldogságod
                                       Tán valahol.
                                       Kis lyányom, szörnyű az Élet.
                                       Csupa örökség, s csupa vád !
                                       A te jövődért izzad, harcol
                                       Édesapád !"