2010. december 16.

Roráte

Annyira szeretem ezeket a korai miséket.....Az ember lépeget a decemberi sötétségben.Csikorog a hó a csizmája talpa alatt, és millió kis csillagot ver vissza a lámpa fénye...nagyon korán van még, van aki most fordúl a másik oldalára az ágyban. Csak addig nehéz, míg felkel az embergyereke, aztán megy minden könnyedén.A templom meghittsége feledteti a felkelés nehézségeit, szívem tele lesz melegséggel, és hálával. "Ébredj ember mély álmoból..." énekeljük, és boldog vagyok, hogy mégiscsak sikerült ideérnem, és nem hallgattam arra a kicsi kis hangra odabennt, amely azt sutyorogta, hogy ma igazán nem kellene ilyen korán felkelned...aludj....ráérsz még.

Hazafelé az út még vidámabb.Kicsit már oszlik a sötétség, sietek feltenni a reggeli kávémat.Tele vagyok tervekkel, és erősnek érzem magam....Igen. Az egész napom jó ilyenkor...

2010. december 11.

Eltemettük...

December 6-án, Mikulás napján eltemettük a barátnőmet.Én még ilyen temetésen nem voltam.Mélységes csöndben, csak a tisztelendő úr szavai hallatszottak.Sehol egy ének, vagy valami.Temetés után gyászmisét sem tartottak a család kérésére. Mikor lesz ?-kérdeztem. Majd egyszer....
Drága Barátnőm! Nyugodj békében!

2010. november 28.

Elment....

Meghalt a barátnőm, elment....egész éjjel vele álmodtam.Érdekes.Fiatalok voltunk, szépek és jókedvűek.És kicsattanóan egészségesek.....milyen jó volt! Együtt készülni az ünnepekre, te ezt sütsz, én azt....megbeszélni az élet dolgait, megvígasztalni, ha fáj valami, és segíteni, segíteni...ebben nagy mester volt.Még betegen is főzni akart nekem, amikor egy napra el kellett utaznom.Majd' harminc éves barátságunk alatt többszőr segített ő nekem, mint én neki.Valahogy fórja volt ebben.Ami nagyon fáj, hogy nem tudtam meglátogatni a kórházban.Az első napokban még kómában feküdt, aztán mire magohoz tért, én lettem őrült náthás, és köhögős.Nem mertem vállalni a kockázatot, hogy megfertőzzem amúgy is legyengült szervezetét.
Mondom.Egész éjjel vele álmodtam.Reggel aztán jött a telefon, barátnőm az este örökre lehúnyta szemét.
Egyszer, amikor nagy jókedvűen savanyúságot raktunk el télre, persze azt is közösen, olyan hála, és szeretet kapott el, hogy mondtam egy nagy hülyeséget: Ígérjünk meg valamit.Ígérjük meg, hogyha meghalunk, viszünk egymás sírjára virágot....Rámnézett, és elnevette magát: Jó, majd éjfélkor találkozunk a nagykeresztnél...
Ekkor kapcsoltam, mit is mondtam.Azt akartam.....azt akartam mondani, hogy ígérjük meg, ha valamelyikünk hamarabb hal meg, visz a másik sírjára virágot.
Akkor még úgy tűnt, az a másik én leszek, hiszen megtámadott a halálos kór, a mellrák.
És IGEN! Az életemet is ő mentette meg.Azzal, hogy nem hagyott siránkozni, nem hagyta, hogy a fejemet a homokba dugjam, hanem azonnal intézkedett.Telefonálgatott, kiosztotta a szerepeket, és másnap már a kórházban találtam magam.Nem érted, te lüke? - mondta.Itt minden perc számít.....

Ő tudta, de én nem. Náthásan is be kellett volna mennem a kórházba látogatni.Megfogni a kezét, és elmondani, milyen jó ember ő, és mennyire szeretem.
Már késő.
Vihetem a virágot....

2010. november 6.

Elmúlt...

Az idén nagyon féltem ettől a naptól....Ugyanúgy készültem pedig, mint eddig az évek során.Valahogy az idei Halottak napja fájdalmasabb volt az eddigi összes évfordulónál...Ha az embernek friss gyásza van, sokkal, de sokkal nehezebb minden.
Csukás István szívbemarkoló sorai járnak a gondolataimban állandóan:

Istenke, vedd térdedre édesanyámat, 
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert Ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé már nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen.....

Idáig szoktam érni, amikor a könny patakzani kezd az arcomon.Vajon mikor tudom sírás nélkül végigmondani  ezt a gyönyörű verset? 

2010. október 27.

Most boldog vagyok..

Nem tudom, imáim hallgattattak meg odafönt, vagy barátnőm élniakarása kerekedett felül, de jobban van.Vasárnap még, amikor a harmadik kómából kis időre magához tért, arra kérte a férjét, hogy hívja haza két fiút, akik Németországban vállaltak munkát, mert még látni szeretné őket.A két fiú azonnal haza is jött, és most milyen nagy lehet a megkönnyebülésük, hogy látják, édesanyjuk állapota jobbra fordult.
Én is nagyon megkönnyebültem, és hálát adtam Istennek, amiért meghallgatta imáinkat...Micsoda hatalma van az Úrnak, és mennyire szeret bennünket!

2010. október 22.

Sírok....

Barátnőm haldoklik egy kórházban.Mennék hozzá, és mégsem.Úgy szeretnék emlékezni rá, ahogy nemrég még láttam.Vagy úgysem.Hiszen a betegség teljesen tönkretette.Pedig küzdött, küzd most is, csak lehet, hogy most hiába.Imádkozni kellene.Vajon megkapta az útravalót?Nem merem megkérdezni a férjét.
Ha bemennék, legalább a homlokára egy keresztet rajzolhatnék búcsúzóul, de ahogy ismerem, még magához térne, és megkérdezné : mit csinálsz itt szentfazék? És nevetnénk....És már nem haragudnék rá, amiért nemrég így hívott engem.
Kérlek, kedves barátosném: küzdjél ! Ne add fel ! Hiszen már annyi mindenen keresztülmentünk mi ketten, győzd le ezt is!
Azt sem bánom, ha továbbra is szentfazéknak csúfolsz......

Sikerélmény...

Igen, van, köszönöm, jól vagyok. Kialakul ez.megint nagyon elégedett vagyok a hatvan éves fejemmel, bár van még néhány homályos folt.
Most mindent át kell olvasnom.FOG EZ MENNI!

Valami kell....

Pár sor....Hogy itt voltam, hogy éltem....az emlékkönyvek korszaka lejárt...gyermekkorom hétpecsétes titkokkal teli, kézzel írt naplóinak ideje is lejárt.Mégis.Valami kell. Hogy itt voltam...