2013. május 31.

Z. mint zarándok...


Zarándok: olyan hívő, aki hitbuzgalomból, vagy vezeklés céljából távoli szent helyet keres fel. 
Pünkösd előtti szombaton aztán egy busznyi társammal nekiveselkedtünk, hogy felkeressük a Pannonhalmi Apátságot, az ezeréves, ma is működő bencés monostort Szent Márton hegyén. Az épületegyüttest és környékét 1996 decemberében a Világörökség részévé nyílvánították.  Ragyogó időben, imádságos lélekkel, és vidáman tettük meg az utat.Jártam én már itt többször is, de most más volt...a szemszög vagy mi. Olyan csodásan éreztem magam, nászasszonyommal együtt, hogy már alig várom a következő ilyen közös utat.
Nézegetem a képeket, és megpróbálom felidézni a kellemes, szép napot. Íme: 



A Porta Speciosa




A gyönyörű kilátás

A levendulás
Az első diák szobra...
A lepárlóépületben
A gyógynövényház
Mulcs

Kakukkfűben (kár, hogy az illat nem fényképezhető)


 
Át a lépcsőkön
A jellegzetes sziluett.
Idegenvezetőnk alapos tájékoztatója.
A bazilika, az altemplom, a könyvtár, a gyógynövényház, és a lepárlóépület, no és végül a szépséges arborétom, amelyet egy kicsit nehezen tettünk meg, mert először lefelé haladván nehéz volt újra felkapaszkodnunk. A látvány viszont feledtette fáradtságunkat. Köszönet a szervezőknek, Bertalan atyának, Ilikének. Várjuk a következő "megmozdulást".

2013. május 21.

Most múlik pontosan...

...az emberekbe vetett hitem. Minden szerdán segédkezem a Vöröskeresztnél. Szeretettel és türelemmel foglalkozunk a rászorulókkal, a segítséget kérőkkel. Szerdán  kora reggel indulok, munkatársaim addigra már ott vannak. Kirakodás, berakodás, a kérések feljegyzése, rögtöni, vagy későbbi orvoslása anyagi lehetőségünk mértékében.
Ahogy múlik az idő, megkordul a gyomrom. Persze, hát még nem is reggeliztem !
Bekapok pár falatot a valamelyik munkatársam által hozott sóskifliből, víz mindig van az asztalon, csak gyorsan, gyorsan, mert jönnek még. Igen.

Belép a nő. Szemén napszemüveg, a haja szőkére festve, eléggé jól öltözött. Egyenesen belép a kis irodába, nem törődve azzal, hogy megkérjük, hogy a kintebb  kirakott ruhák között válogasson...
Ez nem véletlen, mert ha beengedjük az embereket, teljesen szétdúlnak mindent, volt már rá példa elég.
Valami villan. Vaku. Már hallom is a nő hangját:
- Na, most lefényképeztem. Nem szégyellik magukat? Eleszik a szegény emberek elől a kaját...
Elképedünk. Nem hiszek a fülemnek. Egyik munkatársam a hölgy vállára teszi a kezét, mint később mesélte, szeretett volna a szemébe nézni. Szerette volna elmondani, hogy már bocsánat, de itt mi szabadidőnket áldozzuk fel, és a magunkkal hozott ételből fogyasztunk...
De nem tudott. A nő nem nézett a szemébe, úgy ordította:
- Ne taszigáljon! Szégyellhetik magukat ! Majd én megmutatatom !
És ahogy jött, fejét sem felemelve, sűrű szidalmazás mellett távozott .
Az igaz, hogy valamelyikünk rendőrt akart hívni...a járőr szóra azonnal elhúzott, sejtjük, miért.

A többiek aztán túltették magukat hamar. Csak engem bánt azóta is ez az undorító viselkedés.
A többiekre gondolok, akik bizalommal fordulnak hozzánk bajaikkal, ügyeikkel. 
Akik megköszönik.
Akik szeretnek minket.

2013. május 17.

Rémület a Kisvasút utcában...

A virágos kerten halk suttogás suhan át. Talán a szél kóborol? Talán a virágok sóhaját viszi tovább...
- Hallottátok ? - kérdezi a jól értesült pillangóvirág. - Holnap nehéz napunk lesz...
- Ugyan már miért?- kérdez rá nyűgösen az orgona.- Hiszen olyan szép az idő !
- Nem tudod ?  Fűnyírás lesz ! - mondja a pillevirág.
- Szent szarkaláb ! - sóhajt fel a körömvirág  - A többiek tudják, hogy ez csak egy népies kiszólás , de megszólal a szarkaláb is:
- Akkor jön a Jancsi papa a brümmögővel, felteszi a semmit nem látó szemüvegét, és v-é-é-günk van...
- Engem nem fog bántani- mondja önelégülten a dísznapraforgó- én vagyok a Babóca virága, és Dani szeret engem.
- Ugyan már !- replikázik a beképzelt liliom - Dani már rég nem olvas Babócát...
- Jajjjaj...- sopánkodik az amúgy szerény margaréta - belőlem mindig le szokott kaszálni egyet- kettőt...
- Jut is marad is - legyint a hamis ciprus - de rám nagyon haragszik, mert mindenhol kikeltek a magok, és tele van velem a kert.
- Így sopánkodnak, szomorkodnak, amikor egy kis cinke ráröppen az ágra.
- Jó hírem van !- csipogja. Nem lesz fűnyírás! Elfogyott a damil !
- Az meg milyen virág ? - kérdi a dália - talán valami rokonom?
- Jaj, de buta vagy !- mondja a kerti búzavirág - az nem virág, hanem azzal vágja a füvet a gépe...
- De jó ! Akkor talán megmenekülünk, mert holnapután már itthon lesz Panni mama, és majd mögéje áll, és majd mondja, hogy ezt ne, ezt se, meg ezt se...-ujjong a citromfű.
Mindenki boldog, csak Panni mama ráncolja a homlokát.
- Na mennyibe fog ez megint kerülni?- dünnyögi.
Aztán kimondja a végítéletet.
- Papa, holnap vegyél damilt, de ne kaszáljál, majd csak csütörtökön, ha megjöttem.
Jancsi papa nem bánja, a virágok boldogok, itt a vége fuss el véle... 

2013. május 2.

Van egy álmom.

Van egy álmom...nem nagy ügy, mégis szinte kivitelezhetetlen.
A rezi plébániahivatalt, mivel összeroskadás határán állt, felújították...
S mivel, mint annyi helyen, a szülőfalumba is távolról jár ki a plébános, a házból, gyerekkorom szép emlékéből turistaház lett. Gyönyörű, tágas, olcsó ...
Már látom, ahogy az udvarán ülve emlékezem festegetés közben, szívom a finom, balzsamos levegőt, és szinte hallom édesanyám hangját, ahogy a kertből átkiabál a patak tulsó oldalára, ahol a mi házunk áll : Anus ! Felteheted melegedni a levest ! 

Itt volt ugyanis édesanyánk munkahelye, az öreg esperes úr , nyugodjék békében , mellett volt mindes: kislány korától szolgálójány, ahogy ő mondta, később szakácsné, kertész, takarítónő, mikor mi kellet
De szerettem ezt a helyet ! Az öreg fenyők akkor még kisebbek voltak, a patakig nyúló lankás kertben gyönyörű virágok , szép zöldségeskert pompázott édesanyánk keze nyomán.
Ahogy nézegetem a képeket, felfedezem, hogy egyiken ott van a házunk is, amelyben laktunk. Persze akkor még zsúpfedeles kis vályogház volt, hófehérre meszelve, alul takaros, sötétkék csíkkal...
Van egy álmom...nem nagy ügy, mégis szinte kivitelezhetetlen.
Ülök a suttogó fenyőfák alatt, és festek.
Ma megtervezem...és ha Isten is úgy akarja, megteszem.




2013. május 1.

Kibékülés...

Kétség kívűl sokat veszekedtem vele mostanság...Hát hogyne ! Bár nem tehetett róla, az összes kandur a mi kertünkben tobzódott, és Nyivátkát hajszolták, lévén egyszem lány a környéken.
Én is elkezdtem hajkurászni. Ha megláttam elzavartam, nem is értette igazán, hogy mi a bűne. Csak nézett rám esengve, aztán futott, amikor látta, hogy mérges vagyok.
El is tűnt egy időre a szemünk elől.
Az előbb, ahogy locsolgatok, érzem, valaki néz. Nyivátka az. Igen rossz állapotban, girhesen üldögél, és engem néz. Ahogy szemben ül, látom, hogy mellei csüggedten lógnak...aha, szoptatsz szegénykém, ugrik be eltűnésének oka.
Tekintetünk találkozik, és a játszma el van veszve. Nagyon megsajnálom...
- Itt várj - mondom neki.- azonnal hozom a parízert.
Félénken, de kitartóan vár. Nem ront neki az ételnek, hanem hosszan, kacskaringós nyávogással megköszöni...
Szent a béke.