2014. március 31.

Az egészséges almáspite receptje...

Nézem az almákat, jól megpunnyadtak, szétválogatom, és azon töröm a fejemet, mit lehetne készíteni belőlük.
Megvan ! Almás pite lesz !
Régebben, míg a gyerekek itthon voltak, gyakran készítettem, mostanában már ritkán.
Előre bocsátom, nagyon jót akartam...
Előre bocsátom, már elég öreg vagyok, s mint olyan, feledékeny.
Ja, és mostanában egészségmániás is.
Zsiradék gyanánt pálmazsírt tettem bele, és hogy a tésztája is egészséges legyen, fele-fele arányban finomlisztet kevertem a teljes kiőrlésű tönkölyliszttel.
Eddig meg is volnánk.Gyúrogatom elégedetten, amikor bevillan a nagy felismerés! A sütőport kihagytad Panni !
Sebaj, gyorsan rászórom a tésztára, és újra gyúrom, talán bejön.
Akkor látom, hogy kellene még bele egy kis tejfel, de az elfogyott. Eszembe jutott, hogy tegnapról maradt még valamennyi egyik pohárban, nosza előkapom.
Ez is megoldódott.
Az előbb, amikor kivettem a kanalat a tejfölös dobozból, lenyaltam...és szörnyű gyanúm támadt.
A salátaöntetet, melyben só és fokhagyma keveréke volt, azt tettem bele a szerencsétlen pitébe.
Most várom a zuramat. Szerencsére, ő elég jóindulatú.
Majd eszi a cukros-fahéjas, fokhagymás almás pitét, és szinte hallom a hangját:
- Nem baj Pannus. Kicsit kemény, kicsit fokhagymaízű, de a mi almás piténk... 
- A másik változat:
- Jó ez a lángos....

2014. március 30.

A körtefa meséje...

Az asszony akkor már harmadik napja vajúdott. Hiába volt a bábanéni minden tudománya, hiába a kinn imádkozó, kezét tördelő, megszeppent férj, a baba csak nem akart megérkezni.

Akkoriban a nők még otthon szültek, a bábaasszony segítségével. A szülő asszony pedig már jóval idősebb volt. A háború ebbe is beleszólt. Nehéz volt összeszedni múltjuk darabkáit a nagy földindulás után...
A harmadik nap estéjén végre megszületett a gyermek. Kicsi volt, agyongyötört, akárcsak az édesanya, aki boldogan szorította magához.
A tej is belövellt, a csecsemő evett, minden jóra fordult volna, csak az édesanya volt egyre gyengébb, hiába hozták a finom falatokat, nem tudott enni. Már mindent elkövettek, hogy legalább egy kanálka leves, egy kis pipihús lemenjen a torkán, de nem, nem...ő minden ételt visszautasított. Már félő volt, hogy a teje is elapad, ha ilyen rosszul eszik.
A férje könyörgött, simogatta a szomorú, sovány arcot , próbált életet lehelni belé, aztán egy hirtelen ötlettől indítva kiemelte az ágyból, hiába tiltakozott.
Kitámogatta a verandára, és mutatta az öreg körtefát, amely teljesen virágba borult akkorra.
Az asszony hunyorgó szemmel nézett a csodás fára...és elmosolyodott. Férjébe kapaszkodva csak ennyit mondott :
- Hol az a leves...megéheztem.
1949. áprilist írtunk.

A kisbaba a férjem, édesanyja pedig az anyósom volt.

2014. március 28.

Édesapám...

Köszönjünk, hogy éltél és minket szerettél, nem hagytál itt minket, csak álmodni mentél....



2014. március 24.

Öcsikémnek szülinapjára...

Nem tudom Neked adni a Napot
De tudok adni egy pillanatot,
Mikor megállíthatod a rohanó időt,
Kiszakítva belőle minden erőt.

Nem tudom a Napot Neked adni,
Sugarával meleget árasztani,
De elküldöm neked szívem melegét,
Áldásként küldöm, legyen a Tiéd.

Nem tudom a Napot adni Neked,
De adom a szeretetem,
Ha fontos Neked, kezedbe veheted,
Ha megérintett, magaddal viheted.

A Napot Neked adni nem tudom,
Hiszen nincs is saját napom,
De van egy kis lángom, csak Neked,
Amely szeretetedért tőlem egy köszönet.

(Dévényi Erika)
Isten éltessen drága Öcsikém ! Ide is kiírom, hátha elolvasod, mert a facebookot tudom, hogy nem kedveled...Fogadd szeretettel ezt a Dévényi Erika által írt aranyos verset.

Nagyon szeretlek, bár kiskorodban sokszor okoztál gondot nekem. Hét év korkülönbség lévén köztünk, édesanyánk teljes bizalommal rám hagyott téged, és a húgomat. Szegény fejem ! Pedig hogy szerettem volna szabadon nyargalászni, csak játszani, játszani...de komoly felelősség nyomta a vállamat.
MEGÉRTE !

2014. március 17.

Agresszív...

Nem magától mondta, én vettem észre a kis kézfején a sebet. 
- Elestél ? - Kérdezem tőle.
- Nem, a Balázs fellökött az oviban. És mesél.
Ez a Balázs több gyerekkel erőszakoskodik az óvodában. Régebben fellökte a Danit, ráfeküdt, a szájába kavicsot nyomott, és befogta...
Még rágondolni is rossz. Most megint fellökte, a keze vérzett, és ahogy meséli, sírt is a kicsi.
- Meg kell mondani az óvónéninek-  mondom neki.
- Megmondtam - feleli ő, de a Balázs nem törődik vele.
- A többieket is bántja...
- Nincs ez így jól - mondom neki.- Fogjatok össze ketten-hárman, és regulázzátok meg.  Megérdemli !

Kisunokám néz rám szelíden, és ezt válaszolja:
- De mama! Én eggyen
 voltam !

2014. március 15.

Óh a férfiak...

Micsoda képet kaptam el ! 
Helyszín: veteményes kert.
Részt vevők: három fiú macska, egy lánycica...
Jelen vannak még: kerttulajdonos, és a fotós.
Tárgy: annak megbeszélése, hogy kivel szerelmeskedjen a lánycica.
Mire a megállapodás létrejött, az illetékes hölgy jobbnak látta, ha óvatosan lelép a színhelyről.
Így aztán a fiúk jól pofára estek, ez látszik is az arckifejezésükből.
A fekete-fehér volt legjobban felháborodva...

2014. március 11.

Az én babám vasutas...

Legalábbis az lesz nagy korában.
Daninak mindene a vasút. Rajzol, és rajzol. Mindig vonatot.
A múltkor Nyergesre mentünk. Dani és én vonattal, a papa kísért bennünket autóval...
Az arca ragyogott, és amint a kalauz hozzánk ért, le nem vette a szemét róla.
- Mi leszel, ha nagy leszel ?- tette fel a kérdést a kalauz bácsi, teljesen feleslegesen.
- Hát mozdonyvezető ! - vágta rá magabiztosan.
- Egy darabig. -tette hozzá.- Később majd jegykezelő. Már van is lukasztóm.
Aztán elbizonytalanodott, és hozzátette:
- Meg rendőr, meg katona, meg természetvédő...
Mire idáig jutott, Nyergesre értünk. A mozdonyvezető látta a kisembert, hatalmasat dudált, és integetett, mikor leszálltunk. Megbűvölve állt a peronon, amíg a vonat el nem tűnt a messzeségben. Csak azután kereste szemeivel a sárga autót a papával.

2014. március 6.

A lila kalap.

Szeretem a kutyákat, az utcánkban névről ismerem mindegyiket, templomba menet még beszélgetni is szoktam velük. Kivéve a kertszomszédunk nagytestű malamut fajtájú kutyáját, aki szólhatok hozzá szépen, vagy csúnyán, mindig hatalmasan megugat, és a fogát vicsorgatja felém...Félelmetes.
Megpróbáltam már lekenyerezni némi jobb falattal, megette, de az ugatás és a vicsorgás maradt.
Ma azonban történt valami. Tavasz lévén elővettem a lila kalapomat, és abban indultam útnak.
Furcsa volt, ahogy a kutyák acsarkodva, mérgesen ugrottak a kerítésnek, hatalmas csaholással.
- No mi van, nem ismertek meg? - szóltam rájuk bosszankodva. 
De csak ugattak.
Nem így a malamut. Először nekirohant a kerítésnek, egyet vakkantott, azt is kissé bizonytalanul...Aztán csak meredten nézett rám, szemében értetlenséget láttam...és meglepetést.
Nem ugatott visszafelé sem, a lila kalap megtette a hatását. Jó kis kalap, ámbár elég ronda, a húgom szavaival élve. Ő ugyanis mindig kinevet, ha ez a van a fejemen. Nem tudja, milyen hasznos.

2014. március 5.

...és akkor a duplavégzet hatalma.

Ez volt a csúcs. Nyergesre kellett mennem, visszafelé még azon töprengtem, hogy valamilyen busszal hazajövök, de olyan gyengeség vett erőt rajtam, hogy felhívtam életem értelmét, az uramat, hogy nem ugorna-e le értem autóval.
Bár ne tettem volna ! Az őszi eset után, amikor is a 70 km-es sebességgel jövő kamion nekirontott a mi kis sárga Wagonunknak, ma kísértetiesen megismétlődött a dolog.
Mondom, kísértetiesen. Csak most a helyszín volt egy kicsit más. Na nem annyira, csak a múltkori Nyergesen történt, a mai pedig Lábatlanon.
Most egy szódás autó állt keresztbe a 10-es úton, amit egy beálló busz is eltakart.
A szódás megfarolt, és ismét letarolta a kocsi bal oldalát, amit már a múltkor
megcsináltattunk.

Rohantunk a színhelyre. Autónk, a szegény meggyötört kis Wagon-R szánalmasan állt az út szélén, a szanaszét repült alkatrészek között. Karosszériája ripityára tört, vele a méregdrága lámpák is.
A bámészkodók között ott állt az uram, maga volt a megtestesült nyugalom. Szerencsére, neki nem lett baja.
Tudjátok, mire gondoltam ? A múltkor is, ma is ÉRTEM indult el. A múltkor se, ma se ültem mellette... A sérülés pedig szinte hajszál pontosan úgy történt, mint a multkor.
Sírdogáltam kicsit ott az út szélén, bele se mertem gondolni, hogy most megint mehetünk gyalog a földünkre kapával kaszával egy darabig...
A férjem rám emelte a szemét, a gyönyörű, acélkék szemét, és meglepő komolysággal  mondta:
- Ez mind azért van, mert nem volt velem az őrangyalom...
- Dehogynem ! - ellenkeztem, hiszen sokkal roszabbúl is járhattál volna !
- Hát talán bizony ott ültél mellettem?
Csak most esett le a tantusz...

A végzet hatalma...

Idén is utolért az influenza... Mit neki védőoltás, C-vitamin, Béres egészség csepp (csak tudnám, minek szedtem).
Na jó, tudom, hogy kísértettem a sorsot, mert amikor Dani egy hétig betegen nálunk volt, éjjel - nappal vele voltam, nem lehetett nem megfertőzödni.
Most aztán itt van. Az orrom folyik, a torkomat mintha baltával hasogatnák, ráz a fájdalmas köhögés, szóval rosszul érzem magam.
Pedig mennyire szívesen mennék ki a kertembe, hiszen "vetegelődni" (édesanyám szava) való, nagyszerű tavaszias idő van, de képtelenség, úgy legyöngültem.
Már a fekvés sem megy, mindenem fáj a hentergéstől, kellőképpen megutáltam az ágyat is.
A TV sem köt le, sem az ukrajnai helyzet nem dob fel...
Bámulok ki a hálószoba ablakán, és akkor megszólal egy édes kis madárhang.
Tele torokból énekel, élvezi a tavaszias időt, a csodás márciust.
Jó kedvem lett. Az uram ugyan ágyba parancsolt, de amikor elment, kimásztam az ágyból, és végre elvetegelődtem a paradicsom és paprikamagokat.Ja, és  szegfűmagot. Csakazért is...
A nyitott ablakon beharsogott a tavasz...
(kép:nugabestszalon network.hu)