2011. június 26.

Ajándék....

Mélységes hálám carpe diemnek, amiért végre, végre át tudtam másolni a kapott díjat! Bár már több ilyent kaptam, de soha nem tudtam átvenni, és most sikerült, és boldog vagyok, és KÖSZÖNÖM!!!!

Tudom, most 12 felé el kellene küldenem, de ez már végképp meghaladja szerény számítógépes tudásomat, de ígérem, megpróbálom legalább, hiszen bár szerénységem tiltja, de nem tartom magamat reménytelen esetnek..... 

2011. június 9.

Levelek édesapámnak IV.

Nagybátyám járműve
Jani bátyám felkap a járgányra, és indulunk a temetőbe....Menet közben látom, itt is ott is kíváncsi szemek követnek bennünket. Ni ni! Gizi néni jön szemben, tőle tudom meg a pontos forgatókönyvet a Hősöknapi ünnepségről, mely a templomban lesz, és Gizi néni ott sekrestyés. Örül nekem, átölel, megpuszil. Amíg  Kútfőn laktunk, közvetlen szomszédunk volt. Most egyedül él, és nevetve emlékezünk a régi időkre, mennyire szerettem énekelni, és hányszor kellett végighallgatnia a "Rózsabimbó" című számot, ami akkor a kedvencem lehetett... 
Aztán jön Lina néni, karján a kosár, szemében kíváncsiság.
- Ugye te a Viktor lánya vagy?- kérdezi, és mielőtt teljesen meghatódnék, hozzáteszi: 
- Az Erzsi ugye?
- Nem, nem, én az Annus vagyok - mondom neki, erre ő:
- Iszen azt mondom, az Anus na...hogy vagytok? - és el kell mesélnem mindent.Búcsúzáskor még hozzáteszi:
- Hallod Anus, te aztán igen eleven gyerek vótá kiskorodba....- és nevet.
Iszen az hát.Tudom én.Hatalmas fantáziám már akkor rengeteg barátot vonzott a kis parasztházhoz, ahol éltünk. Egy egy hétvégén egymásnak adták a kilincset...szerettek nálunk lenni.
Volt olyan, hogy az utcában lakó gyerekeket betanítottam, és előadtuk a Hófehérke című darabot.Én voltam a gonosz mostoha, és a végén látványosan megpukkadtam...Az egész utca kinn állt, nekünk tapsolt.Televízió akkor még nem volt, sőt továbbmegyek: a villanyt is csak 1958. körül vezették be a faluba.
A Szent Lukács templom
A szobor, amitől féltem
temető


Lassan a templomhoz érünk.A templomunk nagyon régi, még valamikor a középkorban épült, aztán a törökök elpusztították.Az 1700-as években újjá építették,  1856-ban leégett, ezután Festetics gróf segítségével újra felépült. A templom előtt álló hatalmas fenyőfát annak idején nagybátyám ültette, még gyerekkorában.Mivel nyolc évig jártam hittanra, nagyon sok emlék fűz ezekhez a falakhoz. Gyönyörű emlékek....



Matyiék sírja

Nagyszüleim sírja
A temető. Olyan mint régen, csak a területe nőtt meg.Sok régi kedves ismerős neve a síremlékeken.Itt van a sírkő, melytől gyerekkoromban nagyon féltem...ugyanolyan.Számomra most is ijesztő a keresztre boruló zokogó nőalak. És itt van Matyiék sírja....Sokáig elmélázok, mondok egy rövid imát értük, és próbálom szemem elé idézni az arcát. Érdekes, most nem sikerül.....Hazafelé menet betérünk a falu egyetlen kocsmájába. Mivel kiborultam kissé, sört kérek.Körülnézve látom, hogy itt csak férfiak vannak, fehérnép egy sem.Nem számít. Megiszom a sörömet, aztán szótlanul indulunk hazafelé.Feltünően szótlanul.....

2011. június 8.

Levelek édesapámnak III.

A sok élménytől, meg a vörösbortól jól beájultam este az ágyba, bár nagybátyám még beszélgetni szeretett volna, nem bírtam fennmaradni....
Reggel aztán alig vártam, hogy hogy a "tetthelyre" menjek, azaz Alsó-Kútfőbe, ahol öt éves korom óta laktunk, ahol az "igazi" gyermekkor ért utol, a barátságok, az első szerelem, aztán a zűrös kamaszkor. Hunyadi utca 47. A szívem hangosan vert, s bár tudtam, hogy a kis hófehér falú, zsuppos ház már nem létezik, hiszen átépítették, mégis úgy nyargaltam feléje, mint az őrült. Ó Istenem! Milyen kicsi, kicsi lett minden! A kertünk teraszos volt, a fölső kertből a hatalmas diófát kivágták, a középső kertben, mely akkor virágoskert volt, most mindenféle gépek állnak. És az alsó kert, ó igen!Az még a régi: most is konyhakert , gyönyörű fokhagymák, paradicsomok, paprikák pompáznak benne, és ott van a nagy árpáskörte fa is....
Ilus és Ani
A ház előtt két nő beszélget, mindkettőt felismerem: egyik a tulajdonos, feketében, a másik gyermekkori jó barátom. Ők is megismernek azonnal.Ilus zokogva meséli, nemrég temette el a fiát...
Kicsit elmélázunk, aztán vágtázok tovább. Íme itt a kút is, bár már letakarták.
Az a bizonyos kút...
Kásáék háza.
Jó anyánk hányszor küldött ide vízért bennünket ! Vittük a húzóvödröt, rajta a kötél, és vittük a hordóvödröt. A kútkáva négy oldalán négy csörlő. Leengedtük a vödröt, amely nagy csobbanással esett a vízbe.Ketten húztuk a húgommal, mert még kicsik voltunk, ketten emeltük ki, és öntöttük át a másik vödörbe a hideg, friss vizet... A kútba belenézni, közel hajolni nem volt szabad, ezt édesanyánk a lelkünkre kötötte, és mi szót fogadtunk neki.A káva mögé bújva kaptam életem első csókját, voltam vagy hat éves.("A csókok íze számban hol méz, hol áfonya..."  A vízhúzás volt nekem a nap fénypontja, hiszen közben tökéletesen beláttam a Kásáék udvarára, szemem vágyakozva kereste, hátha meglátom életem nagy szerelmét, Matyit. Néha sikerült, néha nem.Ha igen, boldog voltam nagyon.Ugye tudjátok, hogy a gyermekkori szerelmek az igaziak, a soha el nem múlóak ?
Matyi már meghalt, sőt az öccse, és az egész családja is kinn nyugszik a temetőben. Délután meglátogatom őket...

2011. június 7.

Levelek édesapámnak II.

Az új kutyus...

A Mohos....
Mosatlanul....

A virágok
Bizony, bizony a nagybátyám szemében is könnyek csillogtak, bár próbálta őket elrejteni...és én?Mint egy taknyos gyermek, úgy zokogtam.Szegény kiskutya csak nézett az okos szemeivel, ledermedt, mert hirtelen nem tudta, most örülni kell, vagy mérgesen ugatni. Új kutya, hamar megszeretett.Jani bátyám szerint már akkor elkezdett izgatottan csaholni, amikor a buszról leszálltam.
Jani öcsém.
Tudtam, hogy a mai délután a nagy beszélgetéseké lesz, leültünk a konyhában, elővettem a "hamuban sűlt" pogácsákat, került az asztalra jóféle rezi vörösbor is...ezekről azért nincs fénykép, mert mintha megállt volna az idő, csak beszéltünk, beszéltünk.Elfeledkeztem még fényképezni is, annyi mondanivalónk volt....Aztán szerencsére betoppant Jani öcsém, mert még most is ott ülnénk, és merengenénk a rég múlton.
A Kümell alja..
ellenőrzés
A Kicsiházán...
Gyermekkorom rompincéje

Végre észbe kaptunk, és irány a Kicsiháza.Itt szedtem gyermekkoromban a legszebb virágokat, itt van nagybátyám gyönyörűen művelt szőlője, bár most már csak Jani öcsém és a fiai teszik ezt, igazán kiválóan.Furcsa. Süttőn, ahol lakom, mélyen a löszbe vájt, hideg pincék után a présház mellett, egy jókora domb, az a borospince. Csak pár lépést kell lefelé menni. Nem  olyan hideg, mint a miénk otthon. Jani bátyám jó gazda módjára végigkopogtatja a hordókat, aztán sorra kóstolgatjuk a tartalmukat...Ez, vagy az emlékek megint nosztalgikus hangulatba kergetnek, majdnem elsírom magam, amint meglátom a gyönyörű tájat...A Kőmell fehér szikláival, a Mohos hatalmas fáival szinte a régi...és végre, végre megtaláltam a romot is, mely körül oly sokat kergetőztünk a húgommal....Egy pillanatra azt hiszem, hogy rosszul látok, hiszen ez a romos pince már akkor is állt, igaz, nem volt ilyen rossz állapotban. Mindegy, örültem neki....
Gyorsan eltelt a délután. Mint gyermekkoromban, újra a fáról ettem a cseresznyét, mosatlanul persze...Virágot szedtem, pipacsot, szarkalábat és búzavirágot...ahogy régen. Fülembe édesanyám szavai csengenek...Hányszor, de hányszor mondta el a gyönyörű verset : "Sétálni megy Panka a búzamezőben...."

2011. június 6.

Levelek édesapámnak I.

Drága Apám!
Bizony hosszú volt az út, pakkokkal megrakodva, hat órás buszozás után a nagy melegben úgy döntöttem, mégsem csókolom meg a földet, amikor leszállok.Kicsit furcsa is lett volna, s biztos vagyok benne, hogy Örzse néni igencsak megnézett volna magának...Mégis.A szívem vadul kalapált, amint leszálltam a végállomáson, amely szinte szemben van a hellyel, ahol megszülettem. Igen, már csak hely, mert a házat lebontották, helyén egy nagy füves rét van most, a rét alatt folyik a Kocor vize, körülötte ferdén nőtt fák....
A kovácsműhelyt is lebontották, a helyén hatalmas szomorúfűz áll.Káldi János gyönyörű sorai  jutnak eszembe:
Itt volt a kovácsműhely....
             Tudnak rólam, és számon tartanak,
Szülőházam helyén a rét...
             Nem temetett el az Idő,
             a Felejtés.
             Őrzi szavamat (mindazt, mit
             énekeltem),
             a nyír, a nyár,
             a rétbe-vesző, vége-nincs gyalogút,
             és az is,
             a régi ég, a régi ég !



A kert helyén a  liget....
A Szentháromság szobor
Fent Alsó-Kútfő


A régi ég kéken ragyog felettem,  tűz a déli nap, de én csak állok, torkomat a sírás fojtogatja, igen, megérkeztem, itt vagyok.... össze kell szednem magamat, hogy elmúljon ez a könnyes áhitat, meg az arra járók miatt is, hiszen kiváncsian méregetnek, ki lehet ez a nő?
Jani bátyám már nagyon vár.Még Keszthelyen voltam, amikor az első telefonhívás utolért: hol vagyok, csak nincs valami baj?
Elindulok hát a házuk felé, ne kelljen már annyit várnia....Ott ül a verandán a jó öreg, botja a kezében, és feszülten lesi az utat. csak a kiskutyája ugrál körülötte. Odaérek, átöleljük egymást.
Nagy pillanat ez.