2015. március 10.

Ravasz a tavasz...

Hasalok a száraz fűcsomók között, és megpróbálom valahogy lencsevégre kapni a rézsű alatt, a napos oldalon virító ibolyákat.
A gépem még új, szülinapomra kaptam, nem nagyon ismerem a kezelését.
A zuram a kocsiban ül, onnan kiabálja az instrukciókat, hogy mit is nyomjak meg...
Nem megy. Ráadásul egy vadrózsabokor ága is belém kapaszkodott, már vért izzadok, de a kép még mindig homályos.
- Mondom, hogy makrózz ! - ordítja  a zuram.
- De hát nem tudom melyik az ! - ordítok vissza én.
Csakúgy zeng a mélyút, én már bőgök.
Na végre kiszáll az autóból, és átveszi a gépet.Nyomogatja, nézegeti, én meg diadalmasan hasalok a fűben:
- Látod, neked sem sikerül mindjárt...
Ezt már halkabban mondom, nem szeretném újra felzavarni a szikrázó napsütésben napozó kicsi katicabogarat...Meg aztán a pinceszomszédok is mit gondolnak rólunk?
A felvétel sikerül, a kedélyek megnyugszanak, és én kimászok a csipkebokorból.

A kék égen rendületlenül, harsogóan süt a márciusi nap....

Árva kutya...

Maghalt a Gyuszi, a kutyus gazdája. A kapu bezárva, az udvarban csend és mozdulatlanság, csak a kutyus szalad boldogan a kerítéshez. Farkát csóválja, és mint mindig, nagyon örül a jó falatnak.
Hordjuk neki, jó szomszédok, állatbarátok.
De meddig lesz így bezárva szegény , igazi gazda nélkül?
Figyelem napközben. Ül az elhunyt gazdi biciklije mellett hűségesen.
Ha valaki szól hozzá, boldogan ugrabugrál, tesz két tiszteletkört, és visszamegy a bicikli mellé.
Várni a Gyuszit.