Hát ez egy iciri-piciri kismacska ! Hatalmas fülekkel, égnek álló, hófehér szőrőkkel, félelem nélkül lavírozik a petúniák között.
- Hát te? Hogy kerültél ide? És hogyan másztál fel ilyen magasra csöppnyi kis testeddel?
Csak néz, és nyivákol keservesen, miközben kis mancsával rázza a vékony hálót.
Hajjaj, rosszat sejtek én ! EZ ITT a Nyivátka műve ! Hazahozta megmutatni az új csemetét, biztosan elmondta neki, hogy itt eléggé jóravaló emberek laknak, még kaját is kapsz, aztán felkapta, felhozta az ablakpárkányra, és magára hagyta, hadd harcoljon. Csak így lehetett, hiszen ilyen magasra egy parányi állat még nem tud ugrani.
Na jó, kimegyek, és megnézem, mi az ábra...Kibogozom a petúniák közül, és lerakom. Erre aztán előkerül Nyivátka is. A kicsi mindjárt hozzásímul, anyukája pedig gyengéden nyalogatja a hófehér bundácskát, közben büszkén rámnéz, a tekintete legalábbis azt mondja: látod? Ilyen hófehér még nem volt.
Közben felébred a férjem is, és mikor átlátja a helyzetet, határozottan megtiltja, hogy enni adjak a kicsinek, mondván, hogy ideszokik akkor (nem sejti, hogy én azt szeretném)...
Adtam nekik pár falatot titokban a férjem féltve őrzött májasából, de Nyivátka csak nézte, ahogy a kicsi befalja...Igazi édesanya.