2015. június 4.

Ismét a kezembe akadt...

...és már értem is. Ez a régi kép a kedvencem. Állunk a réten a kishúgommal, kezünkben kedvenc virágaimmal, kakastarély és margaréta, bár a fekete-fehér képen ez nem látszik.
Az viszont igen, hogy drága édesanyánk valamilyen oknál fogva úgy gondolta, hogy egy testvérpárnak mindig egyforma ruhában kell járnia.
De utáltam ! Én, aki mindig is egyediségre törekedtem, már akkor sem bírtam elviselni az uniformizálást.
Így történhetett, hogy amikor gyermeki szívemnek végképp elege lett az egyformaságból, egy titkos pillanatban jó nagy L betűt vágtam a húgom vadi új piros pulcsijába.De bár ne tettem volna !
Édesanyánk hatalmas zokogásban tört ki, amikor meglátta a "művemet"...Nagyon sok árut kellett a fején kosárba behordani a keszthelyi piacra, hogy megvehesse a pulóvereket.

Visszacsinálni már nem tudtam, de egyet ma sem értek: ha ennyire utáltam az egyformaságot, miért nem a saját pulóverembe vágtam bele az ollóval ?

Mondjuk a Ranschburg Jenő biztos tudná, de akkor még azt sem tudtam, mi fán terem a
pszichológia...

2015. június 2.

Sorszám...

Tömeg a rendelőben, ultrahang vizsgálatra várok.
Sokan vannak, a múltkor elmaradt a heti egy rendelés, és jövő héten ismét nem lesz.
Az a szerencsém, hogy nem vagyok egy unatkozós fajta, olvasok, beszélgetek, és figyelem az embereket...

Valahogy nem fér a fejembe, hogy ha huszonötödik vagyok, és már csak hárman ülünk ott, mégsem kerülök be még hosszú hosszú ideig. Valahogyan, amikor éppen rám kerülne a sor, mindig előkerül agy egy 18-as, vagy 21-es számú páciens, akik már jókor reggel elvitték a sorszámot, aztán mentek világgá tenni a dolgukat...Szíve joga mindenkinek, hogyan tölti a várakozást, de akkor jöjjön vissza időben, és ne vegye el mások idejét.

A legaranyosabb egy idősebb bácsi volt.
Lepakolt, és körülnézett, majd megkérdezte, hányadik sorszámnál tartunk.
- A 25-nél... - válaszolom.
- Akkor most én következem ! - mondja , és diadalmasan előrántja az 1-es sorszámot....