2016. február 26.

Az örökség...

Dani szobájában nézegetem a kincseit, mikor felfedezek egy zacskó kardvirág gumót.
- Ezeket el fogod ültetni ?- kérdezem boldogan, és már érzem, hogy melegedni kezd a szívem.
- Igen mama - mondja - mert nekem a kedvenc virágom a kardvirág. A szívem nagyot dobban, amikor megkérdezem : és milyen színű?
- Hát a fehér ! -Válaszolja teljesen magától értetődően...
Erre aztán már el kell mesélnem neki egy régi emléket.
Zakatol a szívem, annyira boldog vagyok a tudattól, hogy  örökölte a kicsi szívével az én legkedvesebb virágom szeretetét.

És mesélek, és figyel, és a szemei nevetnek.
- Tudod Dani, én is nagyon szerettem mindig a fehér kardvirágokat, és édesanyám, a te dédmamád tudta ezt.
Július volt, Anna nap közelgett, és én szerettem volna elmenni az ötórai teára...
- Miért ? Az meg mi ? - kérdezte.
- Hát buli ! Bizony, akkor még ötórai teák voltak, nem diszkó, nem házibuli, hanem ötórai teák, szigorúan délután öt órától este nyolcig maximum, de az is csak nyáron.
- De mama, miért nem ittál otthon teát? - kérdezi .
Belebonyolódtunk ebbe a teadologba, de végre megértette.
- És elengedtek? -kérdezte.
- Nem - meséltem tovább.- Pedig a névnapomat szerettem volna a barátnőimmel megünnepelni, de édesanyám nem engedett el. Valami mosogatási hátralék volt a rovásomon.
Hiába sírtam, könyörögtem, végül duzzogva bementem a szobába, és magamra zártam az ajtót. 
Álomba sírtam magam.
Reggel, ahogy a szemem kinyitottam, a bekandikáló nap egy hatalmas csokor, hófehér kardvirágon pihent meg, mely az ágyam mellett állt... édesanyám kardvirágai a kertből. Mindet leszedte.
Tudod Dani, nekem azóta ez a kedvenc virágom...Most meg neked is.
A dédi most biztosan nagyon örül odafenn...
 
 

2016. február 23.

Hová lett?

Mármint az udvariasság. Legalább egy piciny szikrája, könyörgöm...

Fura mód, ma reggel az ütött-kopott csuklós busz helyett , amit annyit szidtunk, egy csillogó, szép busz állt be a megállóba. Valószínű, a jó öreg csuklós lerobbant, és helyette küldték ezt a turistabuszt, mert ez csak annak jó a szűk felszálló, a keskeny, nagy boxokkal ellátott leszálló ajtóival, melyeken még a nem túl nagy testű emberek is csak oldalazva tudnak le- és felszállni...

Úgy kinézetre nagyon klassz, Tv, kényelmes ülőkék, jó meleg.
Amikor felszutyakoltam magamat a hátizsákommal, a képkereteimmel oldalazva, hátraültem, és még ülőhelyem is volt. Figyeltem a leszállókat.

- Kalandtúra... - mondta egy testesebb hölgy, aki éppen beszorult cekkerjeivel a hátsó ajtónál.
Mosolyogtam. A sofőr türelmesen megvárta,  ki így, vagy úgy , de valahogy leszáll.
Aztán az egyik megállónál fiatal pár akart felszállni, babakocsival, benne a kisgyerekkel.
- Itt aztán nem tudnak felszállni - mondta jóindulatúan a sofőr. - Talán hátul, de nem biztos.
- Muszáj felszállnunk, csak egy óra múlva jön a következő járat, orvoshoz megyünk.-mondta ijedt arccal az anyuka.Majdnem sírt. Figyelek.
Talán ha valaki elől az összecsukott kocsit szintén oldalazva beemelné...de nem moccan senki.
Az apuka hirtelen a hátsó ajtóhoz indul kocsistól, gyerekestől. 
Elsőre a kocsit próbálja valahogy feltenni, karján a gyerekkel ez nagy mutatvány, nem is megy.
Az ajtónál zömmel fiatalok állnak, meg középkorúak. Férfiak. Nézik a másik férfi kínlódását.Nem segítenek.
Muszáj közbe lépnem.Odaugrok, elveszem a kocsit, és azzal a lendülettel be is szorulok a két box közé...Segítségkérően körbenézek, senki... Az apuka közben a kocsi mögött felszáll, a levegőben lógva a kisgyerekkel.
Aztán valaki végre elveszi kezemből a beszorult kocsit, és kirángatja. Nézem, egy idősebb úr...
Nagyszerű! Akkor majd őt kérem meg, hogy segítsen a leszállásnál a képkeretekkel.
Tervem nem sikerült, az úr korábban leszállt.
Mondanom sem kell, nem kértem meg senkit, nem segített senki.
Oldalazva valahogyan letornáztam magamat.