2014. április 26.

Gondolatok a szűrés éjszakája apropóján...az én statisztikám.

Jó kezdeményezés, mondom. Végre, elindult valami, mondjuk.

Ülünk a véradó helyiség előterében, mi öten vöröskeresztes aktívák. Előjön a szó a kezdeményezésről, és hirtelen csend lesz...nagy csend. Összenézünk, és tudjuk, mire gondolunk...
Ötünk közül négyen, gondoljátok meg : NÉGYEN ! Már négyen vagyunk túl a rosszindulatú emlődaganat miatti műtéten...
Olvasom az ilyen-olyan statisztikákat: minden 11. nő, stb.
És akkor a mi statisztikánk? Öt közül négy? Rettenetes. Rettenetes belegondolni, hogy mi lett volna ha?
Ha akkor nem jártunk volna utána. Ha akkor a homokba dugjuk a fejünket. Ha akkor nem vesszük fel a kesztyűt.De az én statisztikám korántsem teljes...mert van ugye a festőtársam, egyik barátnőm, az ismerős takarítónő, a szomszéd nyolcvanéves néni.Ez kilenc.Kilencből nyolc. Nyolcból az idős néni halt meg, de csak később, és nem ebből a betegségből kifolyólag. És akkor nem említettem még a nagybátyám feleségét, aki szintén  átvészelte.
Akkor nézzük csak: közvetlen környezetemből velem együtt van tíz nő.Tízből egy egészséges, kilencet megtámadott a szörnyű kór. Kilencből egy meghalt, maradtunk nyolcan, nyolc túlélő.Hatalmas szám !
Pedig akkor még nem volt rózsaszín nap, meg szűrések éjszakája...csak a riadalom, a kétségbeesés, és a dac. Hogy csak azért is...és meg akartunk gyógyulni.
És meggyógyultunk. Annyira, hogy most másokon segítünk. Ezt az ajándékot kaptuk a betegségünktől, erre tanított bennünket...

2014. április 17.

Boldog Húsvéti Ünnepeket !

Kellemes húsvéti ünnepeket,  a lányoknak sok locsolót, a fiúknak sok piros tojást, és mindannyiunknak napsütést és melegebbet kívánok, sok szeretettel:





Annaliz

2014. április 13.

Az 50 éves...

A, B, C osztály sorakozó...Szemünkben könnyek, bizony sokan hiányoznak már közülünk.Amúgy látszik, hogy mi, a C voltunk akkor is a legrosszabbak. Míg a másik két osztály szépen összeállt a csoportképhez, a miénk sehogy sem akart összejönni. 
Így aztán két részletben fényképeztem le őket, így is jó.
Viszont hatalmas előnnyel rendelkeztünk: a mi osztályfőnökünk, drága Terike még ott ülhetett az asztalunknál. A másik két osztályfőnök igazoltan távol volt, már csak felülről nézhette a nagy eseményt. Szeretettel emlékeztünk meg róluk.
Búcsúzáskor azt találtam mondani:
- Sziasztok , öt év múlva veletek, ugyanitt !
Azt mondták bátor vagyok, meg túl optimista.
Először nem értettem, aztán belegondoltam. Közel hetven évesek leszünk akkor...
De én elhatároztam, ha már ott túl leszek, akkor is ellenőrzöm majd, hogy gyújtottak-e értem egy gyertyát...


2014. április 10.

Lila akácok.../Pere János/

Lila akácok, minek a szív, ha úgy fáj
Lila akácok, minek a vágy, ha elszáll ?
Minek a nyiló virág, a kikelet
Mit ér e rongyos világ, ha nem szeret ?
Lila akácok, minek a szív, ha úgy fáj
Lila akácok, a boldogság sosem vár
Minek a kis kerti pad, minek a nyári alkonyat
Amikor egymást szeretni nem szabad

Virágos tavaszi kertek ölén
Zártam először a szívembe én
Késöbb karöltve jártunk Budán
Várt ránk a csendes Tabán.
Szép volt a szerelem, szép volt a nyár
Vártam a Ligetben, hogy jön-e már
Lila akácok nyiltak a fán
Már csak bús emlék csupán.

Idén először nyílt a lila akácunk, miután tavasszal alaposan megmetszettem, bár vérre menő vita folyt köztem és a zuram között a metszést illetően, de szerencsére nekem lett igazam. 
Most aztán, ahányszor látom lila
fürtjeit, mindig ez a dal jut eszembe...A dal ugyan szomorkás, de ha ránézek a gyönyörű virágra, jókedvem kerekedik...

Ravasz a tavasz...

A pár nappal ezelőtti kellemes meleg után itt van az igencsak kellemetlen lehűlés. Hideg szél fúj, az égen komoly felhők kergetik egymást, néha elered az eső.
Fázunk. Vasárnap  péliföldszentkereszti keresztút járásánál még szakadt rólunk a víz.Ma szinte fázunk. De hát ezért április az április.Hogy megtréfáljon bennünket.
Egyedül szépséges tulipánjaim hánynak fittyet az időjárás viszontagságaira. Kinyíltak, és pompásan virítanak a kertben. Szeretem őket...


 
 

Mire megvénülünk...

Keresi lábával a lépcsőt, bizonytalanul próbálkozik. Nyújtom a karom, hálásan köszöni, elfogadja, és közben váltunk pár szót.
- Jaj - mondja. - Szinte semmit nem látok...egyik szemem sem jó.
- Hát akkor bizony, valami botféle kellene - mondom én. Mégiscsak biztosabb három lábon.
- Otthon felejtettem.-mondja, majd megkérdezi :
- Mit gondol hány éves vagyok ?
Ismerem már jó ideje, és könnyedén rávágom:
- Úgy nyolcvan ?
- Bizony, bizony nyolcvankettő. Csak ez a rossz szemem ne volna.
Aztán folytatja:
- Az uram meg már nyolcvanöt !
- Húha - mondom. Szép kor.Jól megvannak ?
- Jól hát feleli. Ő teljesen megsüketült, én meg nem látok. Így aztán...
Nem fejezi be, tovább lépeget.
Eszembe jut a vicc a süket és a vak zenészekről a bálban.
- Te - kérdi a vak- táncolnak már ?
- Miért ? Már játszunk? - feleli a süket.
Valahogy ők is így lehetnek...
Fénykép: www.fotoviedo.hu