2011. április 28.

Olvastátok?

Az ünnepek alatt lerobbantam, ami furcsa, mert nem szoktam ilyet "tenni".Valószínű a sok izgalom ártott meg, amit aztán többnyire ágyban fekvés követett...Ekkor ajánlotta figyelmembe, és küldte el nekem Barbara ezt a könyvet. Nem tudtam, hogy ennyire lebilincselő, és izgalmas regényt vettem a kezembe, ugyanis az történt, hogy nem tudtam letenni.
Ez a könyv oly sok kérdésemre adott választ, és általa megértettem az eddig érthetetlent...
Nem akarom elmesélni, inkább ide másolom a könyv hátoldalán  lévő ajánlás egy részletét:
" Vigyázat, regény! Nem teológiai értekezés !
    Valóság és fantázia. Kijelentés és keresés.
    Egy kétségbeesett, kételyekkel teli ember keresése.
    Nem Szentírás !
    Egy megrázóan izgalmas mese!
    Vagy ahogy Demi Moore ajánlja: sorsfordító erejű olvasmány...
    Egy olyan siker, ami még a szépirodalomra nemigen figyelő Forbes
    Magazin figyelmét is felkeltette."
    
    
Ezek után el kell, hogy olvassátok....Ha pedig már olvastátok, szeretném róla a véleményeteket meghallgatni.

2011. április 26.

Kis földim...

Három éve, amikor a szülőfalumban jártam, hazafelé megálltam gyermekkorom kedves színhelye, a kovácsműhely előtt...Ó az a kovácsműhely! Hányszor álltunk meg előtte iskolából jövet, ámulva néztük, ahogy a kovács és a segédje bőrkötényben ütötték a felhevült vasat, aztán ahogy a forró vas sistergett, mikor a hideg vízbe eresztették.Csengett az üllő, szikrát vetett a vas, és a hatalmas, bozontos szakállú kovácsmesternek a szeme sem rebbent, ahogy nagy komolyan végezte a munkáját..
Órákig el tudtuk volna nézni a húgommal, de tudtuk, hogy édesanyánk már vár bennünket az ebéddel, és nagyon szigorú tudott lenni, ha nem értünk haza időben.
Legjobban a lópatkolás bilincselt le bennünket.Sajnáltuk a lovat, mikor lábát hátrafeszítve rárakták a patkót, és a műhely környékét elöntötte az égő szaru semmihez sem hasonlítható illata.Egyszerűen nem tudtuk elképzelni, hogy  ne fájjon a szegény állatnak...
A kovácsműhelyt már lebontották, nem messze tőle buszmegállót építettek. A megálló előtt gyönyörű, hatalmas szomorúfűz áll. Ebből hoztam öt kis ágat, remélve, hogy megmarad majd nálunk...Cipeltem   hosszú kilométereken át a bőröndömben, a ruháim között. Nagybátyám csak nevetett: -Te Annus - mondta- iszen nem fog az megüdülni...mifelénk így mondják ha valami megered, megéled, gyökeret ver, vagy tudom is én, hány fajta szóval fejezik ki...a megüdül, annyira találó !
Az ötből három megeredt, kettőt még abban az évben kitéptek.Ez az egy maradt, és úgy látszik, most, hogy áttörte a sifrás talajt, meg is marad.Igaz, valami barbár ennek is letörte a tetejét, gondolom ő is szaporítás céljából. Ettől most kicsit formátlan. Sokat jelent nekem ez a fa.Nem is kell behúnynom a szememet, hogy lássam magam előtt a kis kovácsműhelyt. Nyitott szemmel álmodom, és így is hallom az üllő csengését....

2011. április 18.

"Oly korban.....

...éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult,hogy önként, kéjjel ölt." Igen, ölt. A bizalmat ölte meg bennem a többi ember iránt. Nemrég írtam öreg pincénkről ahova teljes bizalommal kiraktam a hat darab nagy leanderemet, és valaki, vagy valakik edényestől elvitték. Szíven ütött a látvány, ami fogadott ma. Pont a rózsaszínt virágzó, még szegény édesanyámtól kapott virág tűnt el, helyén üresség tátong.A szívemben is. Aki nevelt már leandert, tudja, mennyi munkával jár. Ha sikerült az átteleltetése, akkor kicimbálni, átültetni, egész évben locsolgatni, vigyázni rá, hogy aztán a fagyokig megörvendeztessen virágaival.Ősszel megint becimbálni, és egész télen ügyelni rá, nehogy túllocsoljuk, a tetvek meg ne támadják. Most hűlt helye van.Amúgy sem röpködtem jókedvemben, mert előtte a temetőben voltam locsolni, hát látom, hogy a gyönyörű, hatalmas kövirózsát kitépte valaki, és elvitte....semmi baj, a pár kicsi fiókát, amit otthagytak nekem, visszaduggattam, meglocsoltam, hamar újra szép lesz....de a leánder odavágott.
Igen, oly korban élünk, amikor a más erdejéből nyugodt lélekkel kivágják a fát. Nem mondom, azért hagytak nekünk is, derékig érő törzseket, hogy ne kelljen nagyot hajolnia a tolvajnak.
Oly korban élünk, hogy a földet, és a hulladékot a szomszéd pincebejáratához odaönthetjük, nem számít, hogy az alig tud bemenni a pincébe....
Oly korban élünk, hogy nyugodt lélekkel bele lehet nyúlni a más kaszálójába, hiszen mit számít az a pár szál....
Oly korban élünk, mikor a sittet, és az építési törmeléket a más földjére szállítják ki, hadd díszítse azt, a tulajdonos meg csak reménykedhet, hogy az önkormányzat nem bünteti meg.
A napokban teljesen elámultam azon, hogy az utcánkban valamikor sötétedés után bemásztak egy ház drtótkerítésen, precízen kiásták az ezüstfenyőt, és elvitték.
Hát szóval az a bizonyos bicska kinyílt az én zsebemben is. Az első gondolatom, amikor megláttam a virágom hűlt helyét, valami olyasmi volt, hogy "törne el a keze " az ilyen embernek.De megEMBERELTEM magam, és nem átkozódtam, nehogy még visszaszálljon az én fejemre.


Azért holnap figyelni fogom, ki jön erre törött kézzel......

2011. április 14.

Az öreg hárs meséje

Tegnap ismét meglátogattam falunk büszkeségét, féltően óvott fáját ,a Rákóczi-hársat....Szeretem ezt a fát.Szeretem a téli fehérségben álló komoly óriás néma tekintélyét, nyáron a hatalmas lombkoronát, ősszel a millió sárga falevelet. Mégis, szerintem ilyenkor, áprilisban a legszebb. A zsenge, zöld leveleken átsejlik gyönyörű formája, és vidáman hirdeti: emberek! Ébresztő! Tavasz van!
Talán mondanom sem kell, honnan ered a neve. Amikor a fejedelem a Duna mentén járt, a monda szerint ez alatt a fa alatt pihent meg.
Úgy olvastam, hogy hazánk legnagyobb kislevelű hársa (Tilia parviflora) ez a gyönyörű, egészséges, monumentális fa. Kora úgy 400-420 évre tehető, törzse 1,6 méter, a törzs kerülete 6 méter.Védett fa.
Lombkoronája 20-25 méter. Nem semmi. Állok a viharos történem e gyönyörű tanúja előtt. Mi mindent láthatott ez a hatalmas matuzsálem? Hány ember csodálhatta meg szépséges lombkoronáját, hány embernek adott hűsítő árnyékot a nagy melegben?És hány madárnak menedéket?A friss áprilisi szélben megzizzennek a még apró, zsenge levelek, és eszembe jutnak a költő, Devecseri Gábor sorai, akit megihletett ez a fa.
"Mérföldkövet állítottatok mellém,
  Vajon miért?
  Úgy hiszitek, mérhető az időben megtett utam ?"

2011. április 12.

Helló világ !

Nekem ő tetszik.
Keresem a locsolókanna rózsáját, de nincs, hátra kell mennem a kert végébe.Furcsa kis hangok ütik meg a fülemet: nyüsszögés, cérnavékony vau-vau,  ilyen hangok. Azt hittem rosszul látok.Öt fekete kis gombóc szalad felém, illetve csak négy, mert az ötödik beakadt a drótba, onnan a nyüsszögés.


Az anyuka...
Látjátok, így kell átmászni...
Segítség!Fennekadtam!
Most hogy menjek vissza?
Kicsit ezt most megrágom...
Írtam egyszer egy kis tacskólányról, aki mindenáron hozzánk akart bekvártélyozni, de nem mertem befogadni, mivel azt hittem van rendes gazdája.Nem. Mint kiderült a gazdája megunta, és elzavarta hazulról, már új kutyája is van.Nem minősítem őt, de meg van a véleményem róla, és másoknak is. Így történt, hogy a kis tacsinak több helye is volt, ahol az ételen kívűl jó szót, símogatást is kapott.Aztán öszeakadt aranyszívű hátsó kertszomszédommal, Janival, akinek megesett a szíve az akkor már vemhes kiskutyán, és befogadta.Aztán megszülettek a kicsik, és most már elindultak világot látni.Első dolguk volt átmászni a kerítésen.Megpróbáltam egyszerre mind az ötöt lefényképezni, de lehetetlen volt az izgő-mozgó kis ördögfiókákat összeterelni. Egyik nekem nagyon kedves, az ölembe kapaszkodott, és úgy nézett rám kiváncsian.Gombszeme, mint az anyukáé.Jani szerint már van gazdájuk, és húsvétkor elviszik őket. Legalább az ő sorsuk már elrendeződik. De mi lesz az anyukával?

2011. április 10.

Egy kiállítás képei....

Április 8-án megnyitottuk kiállításunkat az Ady Endre Művelődési Központban. A kiállítást egy hosszú nevű pályázat keretén belül :- a könyvtári hálózat nem formális és informális képzési szerepének erősítése az élethosszig tartó tanulás érdekében- tartottuk. Ez így jól hangzik mindenképpen, csak a szívünk vérzik, mivel a Művelődési Házat rossz állapota miatt nemsokára bezárják, így lehet, hogy képzőművészkörünk hontalan lesz, amit nagyon sajnálnánk. Vezetőnk, Gerencsér Gézáné tanárnő mindent elkövet, hogy ne legyen így.Kaptunk  ígéreteket két iskolától is, ahova áthurcolkodhatnánk, remélem sikerül, nem lenne jó, ha ennyi idő után feloszlana ez a jó kis közösség, mi lenne velünk, "művészpalántákkal"?
A kiállítás jól sikerült,  nagyszámú közönség nézte meg  legújabb akvarelljeinket.Azt hiszem, már írtam erről, mennyire nehéz az akvarell technika.Az olajjal, a pasztellel, a temperával és az akrilfestékkel ellentétben itt sok vízzel, lazán kell festeni. A festék időnként önálló életet él, folyik jobbra, balra, így aztán jól megszenvedtünk vele. Egyetlen előnye van, gyorsan szárad, és nincs olyan erős illata, mint pl. az olajnak. A tanárnő szerint legalább tíz akvarellt meg kell festeni ahhoz, hogy abból egy jó legyen.
A megnyitón a Szabolcsi Bence Zeneiskola növendékei működtek közre, szép zenével, köszönet érte.
Köszönjük a szervezőknek, hogy finom sütikkel láttak el bennünket, amivel a megnyitó után megkínálhattuk a látogatókat. 
Legközelebb a lábatlani Gerenday -házban lesz kiállításunk olajfestményeinkből. Majd onnan is tudósítok.Addig is szeretném azt hinni, hogy az Ady Endre Művelődési Központ nem vész el, csak átalakul, és újra otthont találunk benne. Úgy legyen.

2011. április 5.

Férfiuralom macskáéknál....

Félreértés ne essék, én szeretem a macskákat, nagy feminista sem vagyok, de ez már kiverte a biztosítékot nálam is.
Megfigyeltem: jön Nyivátka óvatos léptekkel, szemeit rám emelve olyan keserves, kacskaringós nyávogásba kezd, hogy ember legyen a talpán, aki megállja, hogy ne fusson be egy kis kajáért.
Amire visszaérek, azt hiszem, a látásommal van a baj, mert egy helyett már négy macska ácsorog az ajtó előtt, három fekete, és egy vörös.A feketék olyan egyformák, hogy csak a nyivákolásából ismerem fel a mi kosztosunkat. Adom az ételt Nyivátkának, ránéz, megköszöni, és néz tovább. A másik három pedig jóízűen falatozik. Persze, hogy elzavartam őket! Szegény csajszi, már látom, miért olyan sovány. A fiúk szépen elszedik tőle az ételt. Micsoda világ!
Na megálljatok csak! Újabb ételért megyek be, de hozom a söprűt is. Nyivátka tudja, hogy nem őt akarom bántani, és végre eszik. A másik három nem fut messzire, felugranak a szomszéd kerítésére, és onnan várják reménykedve , hogy eltűnök a söprűmmel. Méltóságteljesen ülnek ott, szemükben némi férfigőg.....

2011. április 1.

Öreg pincénk....

az öreg présházak...
Tegnap aztán végre bekerült az összes leander, és muskátli a présházunkból, ahol eddig téli álmukat aludták. Gyönyörű idő volt, mi kábultan néztük a varázslatos tavasz munkálkodását. Öreg pincénk  egy mélyút végén van, 1873-ban készült, legalábbis a présház ajtaja felett ez a szám díszeleg.Odabenn mintha megállt volna az élet, semmi sem változott.A régi német prés annyi idős, mint maga a présház, még működőképes, minden szüretkor ezen préseli a férjem a jó kis nedűt.Jobb felől egy oldalág van, ami most el van torlaszolva mindenféle cuccal. Ide bújtak a család nőtagjai a második világháború alatt a katonák zaklatásai elől...Egyetlen változás az, hogy két éve, a pinceszomszédok javaslatára bevezettettük a villanyt. Nem mondom, jó dolog, de a gyertyafénynek nincsen párja.Amúgy, szinte megállt itt az élet....
Amíg férjem a hordókat rendezi, én persze kint bóklászok...Szinte fejbevág az erős ibolyaillat, amely megreked a mélyúton. Örömmel látom, hogy a medvehagyma már átverekedte magát az  avaron, és kidugta zsenge leveleit.Hamarosan ehető lesz.De nicsak ! Valami mozog az avarban! Előszőr a szelíd kis siklóra gondoltam, amely már tavaly is nálunk lakott, de aztán, ahogy a hagymákat vizsgáltam , éreztem, hogy figyel valaki...Akkor vettem észre az avarba fúrt lukból az érdeklődő kis fejet.Nem ijedt meg, nem futott el, barátságosan hagyta magát még fényképezni is.Olyan kedvesen nézett rám gombszemeivel, hogy még én sem kezdtem el ijedtemben sikoltozni, pedig mint amolyan nő, félek az egértől...Nahát!