2016. december 31.

Az utolsó...

Igen, itt van az év utolsó napja. Csend van. Ember nem jár, autó nem pöfög , nagy a csend.
Szeretem. 
Idén kettecskén szilveszterezünk a párommal, régen volt már ilyen.
A sütőben fokhagymával spékelt tarja sül, süteményt is sütöttem.
Most almát hámozgatok éppen, közben átnézem a tegnap írt terveimet a jövőre vonatkozóan.
Ilyenek vannak, hogyaszongya :
- Sok séta.
- Sok alkotás.
- SZÉP KERT.( Így, csupa nagy betűvel) Hm.
- Lakás festése (jaj).
Aztán egy meglepő óhaj következik : elmenni innen egy egész hónapra.
Hová is? A szülőfalumba vágyódom. Igen , megteszem. Egy hónapra kiveszek egy szobát, és mikor már nagyon vágyódom Süttő után, csakis akkor jövök haza...

Csakhogy félek. Félek, hogy nem jönnék vissza.

Az alma elfogyott, becsukom a naplómat. Isten veled óesztendő, és állok elébed 2017!

Ja, és még egy gondolat : BOLDOG ÚJESZTENDŐT  KÍVÁNOK AZ EGÉSZ VILÁGNAK !

Isten áldásával...
 

2016. december 22.

Az ajándékról...

Látom, teljesen meglepődik, elképed... Hogy karácsonykor nem volt a fa alatt ajándék?
Nem, nem volt.
Volt ellenben egy gyönyörű karácsonyfánk, igaz, "csak" borókafenyő, mert édesanyánk azt talált az erőben...Micsoda illata volt, amikor behozta a kis szobába ! Rajta a pici kék bogyók, mint kis ékszerek, hamvasan ragyogtak, szinte nem is kellett volna más dísz.
Szaloncukor azért volt rajta, igazi, régi vágású konzum szaloncukor volt, nem amolyan flancos, mindenféle ízű, mint amilyenek mostanában vannak.
A papírját szépen kisimítottuk, és kincsként őriztük sokáig.
Persze a Jézuska éjszaka jött mindig, és máig sem értem, hogyan tudott olyan halkan jönni, hogy soha nem ébredtünk fel rá.

És volt rajta még bábbaba, bábcsikó, bábcsengő...Árusok jártak karácsony előtt házról házra, kosarukban a gyönyörű sütikkel. Aztán a habcsók ! Az angyalhaj !
Ilyen volt a mi karácsonyfánk.Nagy boldogság volt reggel, amikor felébredtünk.

Egyszer meggyulladt, arra is emlékszem, valószínű a gyertyától. Édesanyánk azonnal felkapta a vizes vödröt, és nyakon öntötte szegényt. Szomorú nap volt ez. A földön szanaszét a vizes cukrok, bábok, a gyönyörű fa pedig csatakosan ,megfosztva állt a kredencen. Nagyon sírtunk.

Dani issza a szavaimat, még levegőt is elfelejt venni. Aztán megszólal :

- De mama még egy ici-pici játék sem volt alatta? - és folytatja.- Mama és nem lehetne nekünk is  ilyen borókánk legközelebb?
Záporoznak a kérdések, én mosolygok.
Várom a 24-ét a hatalmas fával, alatta a sok ajándékkal. És a mi kis borókafenyőnkre gondolok vágyakozva...


2016. november 28.

Anyám borogass !

Ülünk a hosszú folyosón az orvosra várva. A folyosó hosszú, sötét és barátságtalan, amit még a végében felállított műfenyő sem tud ellensúlyozni.
Sok a beteg, gyerek is akad köztük bőven. Azért szép lassan, de beindul a verkli, örömmel látom, hogy itt működik a regisztráció és a sorszám.Mindenki nyugodtan vár a sorára.

Csak egy izgága fiatalember ugrál fel- le, és ahányszor megszólal a csengő, mindig megpróbál bejutni. Toporog, kirohan, berohan. Méltatlankodik, hogy milyen sokat kell várni.
Akire sor kerül, arra olyan szemekkel néz, hogy egy gyöngébb idegzetű gyilkos beleborzongana...

Idős néni kerül sorra, persze a fiú megint fölugrik, és most már az asszisztensnőnél próbálkozik, de az leinti, várjon a sorára fiatalember.

Szerencsére már nem hallja, amit a férfi kiabálni kezd:
- SZÁRADJON EL A TÜDŐD, TE RIHERONGY !- kiabálja. ROHADJON MEG A BELED !

Meghűlt bennünk a vér ekkora gyűlölet hallatán.

Nem szól senki. Mit lehetne erre mondani ? Lehajtott fejjel ülünk .

Csak a feldíszített karácsonyfa csillog tovább egykedvűen...

2016. október 28.

A Sietős...

Ülünk a váróteremben türelmesen, sorszámunkkal, a kötözésre váró sebünkkel... Ülünk, és várunk.
Hiába, itt van az ősz, sok a beteg. Lassacskán fogyogatunk, már csak egy idős bácsi van előttünk, amikor berobban a nő.

- Én már reggel is itt voltam, nem is húzok számot ! - mondja, és az ajtóhoz áll.
Közben nagyokat sóhajt, fájdalmas arccal.
(kép: Pixabay)

Ilyenkor mindig nagyon utálom magamat, mert ahelyett, hogy rászólnék, hogy várjon a sorára, gyáván hallgatok, de hallgat a férjem is, és az idős bácsi szintén.

Be is tolakszik rögvest, majd dolga végeztével kijön, diadalmasan lobogtatva a receptjeit...
Na, gondolom, ő már mehet ! 
De nem. Leül egy ismerőse mellé, és hosszasan, boldogan elcsevegnek a napi eseményekről.
Ezt faluhelyen és másutt úgy hívják, hogy pletyka.

Mi is bejutottunk, hazafelé indulunk. A parkban kibe is botolhatnánk bele, mint a sietős nőbe.
Ráérősen beszélget...
 

2016. szeptember 30.

Lát-e engem a lódarázs?

Csak azért kérdezem, mert engem ma egy üldözőbe vett.
Először körülöttem settenkedett mély dongással, és amikor észrevettem, arrébb mentem. 
Ő is arrébb jött, és tovább keringett körülöttem, fenyegető dongással.
Elkezdtem futni, ő utánam. Nem tévesztette el, egyenesen az ajtóig kísért, de az ajtó zárva volt.

Futás a garázsajtóhoz, a darázs utánam...amint fél szemmel rápislantottam, láttam, hogy igencsak megtermett példány.

Már a járdán futottam kétségbeesetten, amikor feladta.

Lélekszakadva mesélem az uramnak a kalandomat, de csak legyint.
- Nem szabad futni, mert akkor üldözni kezd...
- Különben is - mondta - a lódarázs nem csíp, csak harap...

Csak ?   Kösz.

2016. szeptember 27.

Voltak azért jó napok is...

Például a házassági évfordulónk.
A 45- ös szám misztériumát csökkentette ugyan a tény, hogy az uram a beígért majki kirándulást minden áron bojkottálni akarta. 

De aztán megadta magát. Így történt, hogy a szentmise után nem kellett a "sparhert" mellé állnom, mert azt gondoltuk, hogy majd beülünk valahová ebédelni...

Majk. Továbbra is gyönyörű, továbbra is megnyugtató. És mintha csak külön ajándék lenne erre a napra, a Kulturális Örökség Napja alkalmából ingyenes belépés volt, egy kedves vezetővel.
S mivel rajtunk kívül ezt mindenki tudta, hatalmas tömeg gyűlt össze. Ez egy kicsit rontott a kedvemen,  de ez a hely újra, meg újra elbűvölt.Olyannyira, hogy eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha itt élnénk. Tetszett a gondolat.Az egyszerű, szép, dolgos, jámbor élet gondolata, TV, rádió nélkül, csak a csend, csak a nyugalom.Már láttam magam a szép kis gyógynövénykertben dolgozgatni, és az egyszerű, praktikus konyhában tenni-venni.


Aztán, hogy megéheztünk, étel után néztünk, de az nem volt. Ismerni kell a férjem "rossz" szokását, ellentétben velem, nem tud étteremben jóízűen enni.
Nem mentünk be a Négy baráthoz címzett fogadóba sem, kicsit még kóboroltunk, és én vettem észre először, hogy már nem is húzza úgy a fájós lábát, még a sok lépcső sem viselte meg.

Ezt is betudtuk a hely jótékony kisugárzásának, és megnyugodva, kisimultan indultunk vissza.

Hazafelé aztán vettünk egy egész, kész grillcsirkét, otthon krumplit sütöttünk hozzá, és egy-egy pohár borral koccintottunk a nagy napra.

Szép volt.





2016. augusztus 13.

A csíkos ruha

(Fotó: bonpirx )
Egy héten keresztül nézegettem a soron a butikokat...
Ez a csíkos ruha, amely gyakran szembe jött velem a sétányon, teljesen megbabonázott.
Az ára ? Nem olcsó...ahhoz képest.
Végül aztán legnagyobb meglepetésemre, találtam egy jó méretet, és nem is túl drágát.
Azonnal próba, passzol minden, nagy boldogan fizetni indulok.
A hölgy egy ezressel többet számol, mint amennyi a ruhára van írva, de én figyelmeztetem, hogy más ár van rajta. Idegesen helyre utasít:

- Nézze, én vagyok itt a tulaj, én tudom, hogy mennyi. A vevők össze-visza keverik az árakat, és  átragasztgatják.
- Akkor inkább itt hagyom - kötöm az ebet a karóhoz, mert homályosan emlékszem valami rendeletre, hogy ami az árura van ragasztva, azon az áron kell a vevőnek eladni, vagyis nem lehet az orra előtt átírni.
Most a nyári munkán lévő diáklányokat kezdi szidni, mennyire nem figyelnek, mennyi baja van velük...
Keresünk egy másik ruhát, hogy megnézzük, azon mennyi az ár, de sajnos, nincs több.
A szívem szakad meg a ruháért, hát kifizetem.

Csak később bántam meg, hogy nem kértem a panaszkönyvet...vagy nem tettem célzást a fogyasztóvédelemre.
Haza érve vettem észre ugyanis, hogy blokkot sem adott...

2016. augusztus 11.

A kedves utcaseprő...

(kép: Fortepan)
Vannak azért szép emlékeim is Balatonfüredről...A rosszakat majd később mesélem el, először ezt a kedveset...

A sétány padján ülök, reggeli nap simogatja az arcom , és boldog megelégedéssel szemlélődök.
Igaz, a névnapom van, igaz, egyedül vagyok, de vágytam már egy kis egyedüllétre.

A férjem már, a lányok még nincsenek velem, van egy igazán szabad napom !

Csörög a telefonom, a 'zuram' az...

Kérdezget, érdeklődik, és hitetlenkedik, hogy én m é g i s jól vagyok.
Aztán tréfára veszi a dolgot:
- Jöhetnél már haza, annyit kell locsolnom a virágaidat...meg érik a ringló is, el kellene tenni.
Folytatná, de közbevágok:
- Ilyeneket mondasz épp a névnapomon?

Ezt hallotta meg a körülöttem söprögető úr. A korát nem lehetett megállapítani a torzonborz haj, és szakáll miatt, a ruhája úgy, ahogy tiszta...
- Anna, vagy Anikó ? - kérdezte, és mosolygott.

- Anna- válaszoltam meglepve.
- Akkor az Isten éltesse, boldog névnapot !

És mielőtt ültömben is földbe gyökerezett volna a lábam, hozzá tette:

- Örök.
Tudtam, mire gondol, kedvenc Juhász Gyula versemre...

- Tudta ezt a költő is...-Tette hozzá, és lassan tovább sepregetett.

Íme, egy kulturált, kedves utcaseprő... aki egy jó napot szerzett nekem.

A jó példa..

Autóban ülünk, a férjem vezet...Zebrán áthaladó anyuka és kisgyereke miatt megállunk.
Induláskor a férjem nem lő ki , szépen, a megszokott tempóban indulunk tovább, negyvennel, ahogy ez itt a belvárosban elő van írva.
Éktelen dudálás, a minket leelőző autóból derékig kihajolva az öklét rázza, és artikulátlan hangon ordít a fiatalember:

- Hülye vén idióta ! - és már el is húz, úgy hetvennel...

Én ledöbbenek, a férjem csak mosolyog. Azt mondja, őt hidegen hagyják az ilyen beszólások.

IGEN ! De a hátsó ülésen, a gyerekülésben ott ül az unokám, aki mindent hallott, és most kérdez.

2016. május 5.

Az ima ereje...

Danival gyakran beszélünk esténként telefonon.
Elmondja, mi történt a suliban, mi volt az ebéd, hányast kapott...
- Holnap dolgozatot írunk matekból mama - mondja gondterhelten.
- Ne izgulj, te ügyes kisfiú vagy ! - Próbálom megnyugtatni. 
- De imádkozzál is értem mama, és én is fogok imádkozni...
Aztán elbizonytalanodik.

- Lehet, hogy mégsem fog sikerülni...-mondja szomorúan.
- Miért ?
- Hát, mert van, amikor beleásítok az imába...

Lehet, hogy tényleg beleásított, mert a dolgozata négyes lett.

Pedig azt még el sem mondtam neki, hogy én meg néha belealszom... 


2016. május 4.

Pedig valamikor a barátunk volt...

Most nem értem... Ha találkoztunk az utcán, vagy bárhol, noha már nem jártunk össze, mégis volt pár kedves szava hozzánk. Valami "hogy vagytok", vagy ilyesmi.
Két nap alatt háromszor bántott meg, de alaposan...
Amint bementem az épületbe, sok-sok ember előtt ezt kérdezte:

- Mi van, itt ilyen öregasszonyok is megfordulnak? - ez mondjuk nem fájt annyira, és még vissza is tudtam vágni, mondván:

- Igen, és ilyen öregemberek is, mint például te !

Nem vette a lapot, sőt, mivel mindez a régi munkahelyemen történt, "kedvesen " megkérdezte:

- Mi van, jöttél segélyért ?
Erre már nem tudtam mit válaszolni.

A mai napra azonban feltette a koronát. A temetőbe igyekeztem, karkosaramban a beültetendő virágokkal, amikor éppen szállt ki a kocsijából. 
- Hová mégy?- kérdezte.
- Megyek a temetőbe. - Válaszoltam gyanútlanul.
- És ki hozza vissza a kosarat ? - kérdezte gonosz vigyorral.
Ez már nekem is sok volt. A viccnek is van határa, gondoltam...

Igen. Elkapott a harci idegesség, és bevallom, lehülyéztem.
Neki ez meg se kottyant.Az én szívem viszont belesajdult...Nem értem...














2016. május 3.

I love TESCO !

Történt pedig, hogy a postára indultam a csekkjeimmel, azaz indultam volna, ha a bankkártyámat megtalálom. 
Elöntött a meleg víz és teljesen bepánikoltam, amikor hiába forgattam ki a pénztárcámat, a táskáimat, az összes zsebemet, a kártya sehol.
A végén már ketten kerestük, és bár ilyen még soha nem fordult elő velem, teljesen magamba roskadva próbáltam visszaemlékezni, hol használhattam utoljára.
Ekkor ugrott be, hogy április végén a Tescó tatai üzletében vásároltunk.
Nosza, mielőtt letiltattam volna a kártyát, gondoltam teszek egy próbát, felhívom őket.
Hívogatom, semmi. Az ügyfélszolgálat, semmi. A személyzeti szintén.
Akkor menjünk a bankba, és tiltassuk le, gondoltam, és már éppen indultunk, amikor csengett a telefonom.
Kedves női hang kérdezte, miben segíthet, látván a sok hívásomat, visszahívott.
Kis adategyeztetés után közölte velünk, hogy igen, ott a bankkártya.

Bevágtáztunk Tatára, és a szabályosan, jegyzőkönyvbe vett, elzárt bankkártyát visszakaptam.
Szerintem példás, korrekt, és gyors ügyintézés történt, köszönöm.

Főleg a kedves ügyfélszolgálatos hölgyet illeti meg a köszönet, amiért gyorsan  visszahívott.
Mostanában szokatlan ez a gesztus, hálás köszönetem még egyszer....

2016. március 8.

A Nő mégegyszer...

Csak beugrottam a sarki boltba némi reggeliért, így reggel hét óra körül. Mit tagadjam, nem volt túl jó a hangulatom, eső utáni, csípős reggel volt.
Eszembe jutott ugyan sok minden, de a Nőnap, a Nemzetközi Nőnap, az aztán nem.
Nyílt az ajtó , és egy régi kollégám lépett be rajta, arcán széles mosoly, amint az enyémen is, hiszen mindig nagyon örültünk, ha találkoztunk a faluban...
Csak akkor tudatosult bennem, hogy ma minket ünnepelnek, amikor a kezembe nyomott egy csokiszívet, és két cuppanós puszival boldog nőnapot kívánt...
Rettenetesen örültem, és rettenetesen szégyelltem magam. A melegítőmért, a nem túl jól fésült frizurámért,és úgy egyáltalán... mintha mostanában eltűnt volna belőlem a maradék nőiességem a hosszú nyugdíjas évek alatt.
Ez a kicsi csokiszív azonban megmelengette a szívemet, és ráébresztett valamire.

Minden, minden elmúlhat. A szeretet azonban örök. 
És még egy:
Soha többé nem megyek melegítőben a a boltba, és ma fodrászhoz is elmegyek.
Köszönöm csokiszív, köszönöm Nőnap !

2016. február 26.

Az örökség...

Dani szobájában nézegetem a kincseit, mikor felfedezek egy zacskó kardvirág gumót.
- Ezeket el fogod ültetni ?- kérdezem boldogan, és már érzem, hogy melegedni kezd a szívem.
- Igen mama - mondja - mert nekem a kedvenc virágom a kardvirág. A szívem nagyot dobban, amikor megkérdezem : és milyen színű?
- Hát a fehér ! -Válaszolja teljesen magától értetődően...
Erre aztán már el kell mesélnem neki egy régi emléket.
Zakatol a szívem, annyira boldog vagyok a tudattól, hogy  örökölte a kicsi szívével az én legkedvesebb virágom szeretetét.

És mesélek, és figyel, és a szemei nevetnek.
- Tudod Dani, én is nagyon szerettem mindig a fehér kardvirágokat, és édesanyám, a te dédmamád tudta ezt.
Július volt, Anna nap közelgett, és én szerettem volna elmenni az ötórai teára...
- Miért ? Az meg mi ? - kérdezte.
- Hát buli ! Bizony, akkor még ötórai teák voltak, nem diszkó, nem házibuli, hanem ötórai teák, szigorúan délután öt órától este nyolcig maximum, de az is csak nyáron.
- De mama, miért nem ittál otthon teát? - kérdezi .
Belebonyolódtunk ebbe a teadologba, de végre megértette.
- És elengedtek? -kérdezte.
- Nem - meséltem tovább.- Pedig a névnapomat szerettem volna a barátnőimmel megünnepelni, de édesanyám nem engedett el. Valami mosogatási hátralék volt a rovásomon.
Hiába sírtam, könyörögtem, végül duzzogva bementem a szobába, és magamra zártam az ajtót. 
Álomba sírtam magam.
Reggel, ahogy a szemem kinyitottam, a bekandikáló nap egy hatalmas csokor, hófehér kardvirágon pihent meg, mely az ágyam mellett állt... édesanyám kardvirágai a kertből. Mindet leszedte.
Tudod Dani, nekem azóta ez a kedvenc virágom...Most meg neked is.
A dédi most biztosan nagyon örül odafenn...
 
 

2016. február 23.

Hová lett?

Mármint az udvariasság. Legalább egy piciny szikrája, könyörgöm...

Fura mód, ma reggel az ütött-kopott csuklós busz helyett , amit annyit szidtunk, egy csillogó, szép busz állt be a megállóba. Valószínű, a jó öreg csuklós lerobbant, és helyette küldték ezt a turistabuszt, mert ez csak annak jó a szűk felszálló, a keskeny, nagy boxokkal ellátott leszálló ajtóival, melyeken még a nem túl nagy testű emberek is csak oldalazva tudnak le- és felszállni...

Úgy kinézetre nagyon klassz, Tv, kényelmes ülőkék, jó meleg.
Amikor felszutyakoltam magamat a hátizsákommal, a képkereteimmel oldalazva, hátraültem, és még ülőhelyem is volt. Figyeltem a leszállókat.

- Kalandtúra... - mondta egy testesebb hölgy, aki éppen beszorult cekkerjeivel a hátsó ajtónál.
Mosolyogtam. A sofőr türelmesen megvárta,  ki így, vagy úgy , de valahogy leszáll.
Aztán az egyik megállónál fiatal pár akart felszállni, babakocsival, benne a kisgyerekkel.
- Itt aztán nem tudnak felszállni - mondta jóindulatúan a sofőr. - Talán hátul, de nem biztos.
- Muszáj felszállnunk, csak egy óra múlva jön a következő járat, orvoshoz megyünk.-mondta ijedt arccal az anyuka.Majdnem sírt. Figyelek.
Talán ha valaki elől az összecsukott kocsit szintén oldalazva beemelné...de nem moccan senki.
Az apuka hirtelen a hátsó ajtóhoz indul kocsistól, gyerekestől. 
Elsőre a kocsit próbálja valahogy feltenni, karján a gyerekkel ez nagy mutatvány, nem is megy.
Az ajtónál zömmel fiatalok állnak, meg középkorúak. Férfiak. Nézik a másik férfi kínlódását.Nem segítenek.
Muszáj közbe lépnem.Odaugrok, elveszem a kocsit, és azzal a lendülettel be is szorulok a két box közé...Segítségkérően körbenézek, senki... Az apuka közben a kocsi mögött felszáll, a levegőben lógva a kisgyerekkel.
Aztán valaki végre elveszi kezemből a beszorult kocsit, és kirángatja. Nézem, egy idősebb úr...
Nagyszerű! Akkor majd őt kérem meg, hogy segítsen a leszállásnál a képkeretekkel.
Tervem nem sikerült, az úr korábban leszállt.
Mondanom sem kell, nem kértem meg senkit, nem segített senki.
Oldalazva valahogyan letornáztam magamat.

2016. január 26.

Magyar Kultúra Napja...

Kedves meghívást kaptunk a Dr.Sághy Antal Környezetvédelmi és Kulturális Egylettől.
Valóban jól megtelt a kis terem ezen a napon, mutatva, hogy vannak még művészetszerető és pártoló emberek. A kis óvodások aranyos éneke üde színfolt volt, a felolvasott  versek, prózák széles skálája pedig híven tükrözték a nap fontosságát.
A tricentenáriumi év jegyében, megemlékezve a 300 éves Szent Lipót Plébánia közösségről,az ünnepség litániával kezdődött templomunkban, melyet Tóth Bertalan atya tartott, majd pedig Izsó Zoltán, az Egylet elnöke a templomban elszavalta a Himnuszt. 
Végig, szépen, ahogy méltó a nap, a hely és az ünnep szelleméhez.Külön örültünk, hogy vendégünk volt Szőcs László atya is, a nyergesújfalui plébániáról.






A kis terem megtelt, szépek voltak a versek, felolvasások, gyorsan telt az idő. Én magam sem élő, sem holt nem voltam, mert olyan nagy fába vágtam a fejszémet, mint Babits Mihály Balázsolás című verse, ami igen nehéz nyelvezetű, de gyönyörű darab. A férjem ugyan próbált eltántorítani a választásomtól, mondván, keressek egy könnyebbet.Mintha a kisördög bújt volna belém, makacsul ragaszkodtam a vershez, sok időm már nem volt a megtanulásához, így aztán bizony sűrűn bele kellett néznem a puskámba.

Hát így történt. A felolvasást a Verselő Igricek nevű zenekar zárta megzenésített verseivel.
És most néhány kép...