Memento...

Tóth Bertalan
Ezüstfonál
Közelembe osont a lassú végzet,
Szívembe költözött a zord enyészet,
Láttam, ahogy a szeme elsötétül,
Ahogy virágokat ejt ki kezéből.

Vége volt. A világ megremegett tőle,
Ilyen szenvedés nem kínzott előtte.
Gomolyogtak bennem a bősz miértek,
Bennem a fájdalmak hamuvá égtek.
Felkétlett bennem a Teremtő léte,
Néma csend volt felém minden részvéte.
Vádoltam magam, vádoltam az Istent,
Mert egyikünk sem tett meg érte mindent.
Élete, mint egy fénylő csillagocska,
Földi létének ennyi volt kiróva.
Lelke útra kelt, emléke megkövült,
Eltávozásának csak a menny örült.
Bennem angyali lénye táplál kedélyt,
Általa nem érzek már semmi veszélyt.
Sorsának ezüstfonala elszakadt,
Öröklétbe hullt mosolya itt maradt.
London, 2016. március 1., Húgom emlékére

Húgom emlékére

Tóth Bertalan

Ezüstfonál

Közelembe osont a lassú végzet,
Szívembe költözött a zord enyészet,
Láttam, ahogy a szeme elsötétül,
Ahogy virágokat ejt ki kezéből.

Vége volt. A világ megremegett tőle,
Ilyen szenvedés nem kínzott előtte.
Gomolyogtak bennem a bősz miértek,
Bennem a fájdalmak hamuvá égtek.

Felkétlett bennem a Teremtő léte,
Néma csend volt felém minden részvéte.
Vádoltam magam, vádoltam az Istent,
Mert egyikünk sem tett meg érte mindent.

Élete, mint egy fénylő csillagocska,
Földi létének ennyi volt kiróva.
Lelke útra kelt, emléke megkövült,
Eltávozásának csak a menny örült.

Bennem angyali lénye táplál kedélyt,
Általa nem érzek már semmi veszélyt.
Sorsának ezüstfonala elszakadt,
Öröklétbe hullt mosolya itt maradt.

London, 2016. március 1., Húgom emlékére

Megszakad a szívem...

Látjátok, feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott, és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy. (...)

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.