Nem történt semmi...

Kb. 15 éve nem láttam az öreget. Alapvetően jó viszonyban voltunk, mindig kedvesen köszönt, és őszinte érdeklődést láttam a szemében, amikor a hogylétem felől érdeklődött.

Most is úgy tűnt, örül nekem.

- Pannika, de régen láttam magát ! Örülök ! - és tényleg. 

Én is örültem neki. Egészen addig, amíg kutatóan a szemembe nézett, és a fejét csóválta.

- Mi történt magával ? - kérdezte.

- Miért kérdi Béla bácsi ? - kérdeztem vissza.

- Csak mert olyan nem jól néz ki. - Hát mit mondjak, szíven ütött a megállapítása.

-Hogyhogy nem jól ? Mi a baj ? - kérdeztem.

- Hát olyan szép kis arca volt emlékszem, tudja, olyan kis őszibarack.

-Meg le is fogyott nagyon. Eszik maga rendesen? - tette fel a költői kérdést.

Hebegtem , habogtam, nem tudtam mit válaszoljak.

Látta, hogy kicsit elvetette a sulykot, próbált is korrigálni, de bár ne tette volna !

- Ugye hát mit lehet tenni ...az idő megy.

Újra rám nézett, biztosan látta az arcomon a gondolataimat, mert szabadkozni kezdett.

Pedig hát nem történt semmi. Csak éppen időközben 76 éves lettem...

 

Sírj csak...

 Ahogy a lépcsőkön mentünk lefelé, én éreztem. Te pedig láttad. A könnycseppek végig folytak az arcomon, nem lehetett eltitkolni őket.

- Miért sírsz ? - Kérdezted.

- Nem tudom. - Mondtam.

Pedig tudtam. Olyan mélységes áhítat fogott el a gyönyörű képek láttán, annyira hihetetlennek tűnt, hogy én...hogy itt...

A lelkem szárnyalt, egyszerre voltam boldog, és szomorú, vagy nem is tudom. Vártad a választ, láttam az aggódást az arcodon.

- Olyan gyönyörű, nem ? Hogy lehet valami ilyen meghitt, és csodás...- mondtam. 

- És olyan boldog vagyok.-S a könnyeim csak folytak.

- Nem kell azért sírni - próbáltál vigasztalni. Most egy hétig itt leszünk ebben a gyönyörűségben...Meglátod, minden bajod elmúlik.

De a könnyeim csak hulltak tovább. Valami mélységes hála öntötte el a szívemet , azt éreztem, hogy itt akarok maradni, ebben az épületben, leülni a lépcsőre, és bámulni, bámulni ezt a sok szépséget.

Akkor az arcomat a két kezedbe fogtad, és csak ennyit mondtál csendesen :

- Sírj csak...

A kötény...

Igen, így igaz. Kapkodós vagyok. És figyelmetlen. És szerencsétlen.

"Etebota " - így mondta édesanyánk, ha valamit leejtettem, összetörtem, ügyetlenkedtem.

De most, 75 évesen nagyot bakiztam, amikor a kertben , a fenyőfa alatt bóklásztam, már nem is tudom, mit akartam ott reggel. 

A fenyőtűk a földön vizesek voltak, csúsztak, és én hatalmasat estem. Hanyatt. Teljes hosszamban.

 Szörnyű érzés volt, hogy nem tudtam irányítani az esést. Láttam, amint a nagy kő, ami a fa alatt van, egyre közelebb, közelebb ér. Láttam a fenyő törzsét, amit nem sikerült elkapnom. És láttam magam szétloccsant fejjel, amint ott fekszem a földön...

Csak feküdtem ott behúnyt szemmel, és nem mertem kinyitni, nehogy meglássam a hatalmas vértócsát, benne az agyam darabkáival. Nem fájt semmim, még magamnál voltam, amikor szép lassan kinyitottam a szemem. Az ég, a kék ég, azt pillantottam meg először. Aztán Józsi, a cicánk jött oda, és elég furcsán nézett rám. Leült, és csak nézett szelíden, ezt a formulát még nem ismerte.

 Egy gondolat szaladt át a fejemen: mi lesz, ha, ahogyan egy filmben láttam, Józsi jóízűen falatozni kezd belőlem ? Lassacskán felültem.  Mi ez ?  Se vér, se agydarabkák. A nap is kisütött, fénye az ágak között megvilágította kétségbeesett arcomat. Élek. Élek ! És akkor, mint a mesében, édesanyánk hangját hallottam kristálytisztán:

- Nincs semmi baj kislányom. Hiszen megint a Szűzanya kötényébe estél...

 

Munkásotthon homlokára...

A busz ablakán nézegetek kifelé . Ragyogó idő van, mégis szomorúság ül a szívemen. Odaérünk ugyanis a valaha volt Munkásotthonhoz.

Persze a felirat már nincs rajta, csak a helye virít üresen.

Engem megrohannak az emlékek. Moziba jártunk ide valamikor, bálokba jöttünk, fiatalon izgatottan, a jó buli reményében... Jó hely volt.

Sajnos ezt is utolérte  a sorsa. Az állaga egyre romlott, gazdátlanul vegetált immár mozi és szórakozóhely nélkül.

A mellette lévő kis büfé egy darabig még üzemelt, de aztán azt is bezárták.

Azt mondják, valaki megvásárolta.

Látom, a térdig érő gazt lekaszálták, de mindent rács takar a szemek elől...Szomorú látvány.

Lassan, de biztosan ment tönkre... Ha ránézek, Dante sorai jutnak eszembe:

" Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel..."

A kislány, aki...

 Kapirgálok a ház előtt, nincs jó idő, de muszáj valamit tennem, mert a virágok a hideg ellenére igencsak igyekeznek . Zsebemben a telefonom, zenét hallgatok közben, így nem olyan unalmas a dolog.

Lassan három óra, az óvodából most hozzák haza a szülők a csemetéiket.

Tündériek.

- Szia ! - kiabálnak, integetnek. Én vissza.

Egyszerre, mint a villám, előttem terem egy csöpp lány, egy rózsazínben tündöklő, édes tündér. Szeme, arca ragyog, mikor közli velem bizalommal:

- Képzejd, én is szejetem a vijágokat !

Édesanyja mosolyog, én meg majdnem elpityeredek ekkora kedvességen.

- Ó - mondom - én is nagyon szeretem a virágokat, de már nem is figyel,  a zsebemből áradó zene köti le a figyelmét.

-  Zenét hallok ! Honnan jön ? kérdezi.

Mutatom a telefont, elcsodálkozik, és apró lábaival fut is tovább.

Kész vagyok. Ez a csöpp lány honnan tudja, hogy én IS virágrajongó vagyok ? Itt ugyanis az is-en van a hangsúly. Valamit tud ez a csöpp lány. Valamit, amivel feldobta a mai napomat. Köszönöm.

(foto: internet)

Bagossy Brothers Company - Valahol itt (Official Video)

Érintések

Sokat gondolkodtam azon, miért van az, hogy némelyik ember érintése határozottan jól esik, némelyikétől pedig kiráz a hideg.

 A napokban az orvosi rendelőben várakoztam a soromra, mikor bejött egy fiatalember. Nem ismertem, sose láttam.

Kedves , csibészes mosolya volt, és ezzel a mosollyal aztán megkért, hogy ugyan már vigyázzak a doboz cigarettájára, hadd maradjon nálam, mert nem szeretné, ha a doktornő kiszúrná, hogy újra dohányzik.

Én szó nélkül átvettem a cigit, de nem állhattam meg a szokásos prédikációm nélkül, hogy, cigi, rák, halál, kishúgom is ebben...

Csak tovább bűvölt az ellenállhatatlan mosolyával, úgyhogy csendbe lettem, vártam a fejleményeket.

Végre kijött, arcán széles mosollyal, és közölte:

- Nem vette észre...

- És ? - kérdeztem tőle.- Szerinted most kit csaptál be ? Magadat, vagy    őt ?

Ezzel aztán vége is lenne a történetnek, ha átvéve a dobozt, nem ölel meg. Kedvesen, melegen végig simította a karomat és nagyon köszönte, majd mosolyogva elment.

Nem. Egy csöppet se viszolyogtam, csak álltam ott...Atyavilág. Én ezt az embert sose láttam, nem ismerem , és mégis milyen melengető, jó érzés fogott el amikor megölelt.

Már komolyan kezdtem aggódni magamért, amikor megjelent az ajtóban a testes asszonyság, széles mosollyal közeledett felém, és hiába léptem egyet hátra, nem tudtam kikerülni az ölelését, és hozzá a magasröptű monológot :

- Jaj, de jó hogy látom kedves, mi van most magával, szegénykém de rosszul néz ki, eszik azért, tud aludni , mit fog csinálni, nagyon rossz lesz, tudom magamról...

A szóáradat vége az volt : 

- Mennyi most a nyugdíja, abból úgysem fog kijönni, de nem ám...

Mielőtt bemenekültem volna a rendelőbe, újra jött az ölelés...

Mit mondjak, nem esett jól.