2019. február 26.

Tata gyönyörű...

Megállapítást nyert a napokban. Újra és újra megállapítjuk, ahányszor itt járunk.
Annyi a látnivaló, hogy beosztjuk...
Legutóbb a Kuny Domokos Múzeumot vettük célba.
Egy kicsit csalódtam, csalódtunk, hiszen nem sok változás van, vagy 25 éve jártunk itt...
Fotókat nem készítettünk, mert sokalltuk az 500 forintos nyugdíjas belépő mellé az 1500 forintos fotójegyet, így aztán csak kinn, a vár előtt kattintgattam.

A kedves pénztáros azonban láthatta arcunkon a csalódást, mert a jegyek mellé kaptunk egy-egy szép művészeti naptárt.
A Lapidárium  újra elbűvölt, és tetszett a dínók szobája is...

 





2019. február 20.

Nehéz a várakozás.

Igen. Ez olyan borzasztó.
Eljött a nap, amikor is megejtik a Ct-vizsgálatokat, ami a jövőt dönti el. További chemoterápia, műtét, vagy...

Egyik se jó.
A jó az lenne, ha a doktornő hatalmasan elcsodálkozna, és lelkesen közölné, hogy menjünk haza, mert a daganat volt, nincs, eltűnt.
Hazajönnénk nagy boldogan, és újra kezdenénk az életünket, cigi nélkül, stressz nélkül, megfontoltan.
Egy hétig kell várni az eredményre. Addig még bármelyik kiderülhet...
Marad az ima, és a remény.

2019. február 17.

Pedig péntek van.

Sokan vannak a boltban, egymást érjük a bevásárló kocsival...péntek délután van.
Nem, és nem találjuk a kedvenc sütnivaló , hullámos krumplinkat a hűtőládákban, pedig már 20 perce kotorászunk.
Egyszer csak odaugrik egy kedves kis, fiatal eladó, és érdeklődik, mi az, amit nem találunk.

Ő is végig pörgeti az összes hűtőt, de nem talál.
Aztán kedvesen kéri, ne moccanjunk, megnézi a raktárban.
Pár perc múlva diadalmasan hozza az áhított árut, mondván, egy zacskóval talált még...Mosolyog, köszönjük a kedvességét, és boldogok vagyunk...Nem a krumplitól, hanem a figyelmességtől. Pedig péntek van.

Másik péntek, másik bolt, délutáni csúcsforgalom, keressük a lisztet. Hát mi ilyen nehéz emberek vagyunk, hogy mindig akarunk valamit...
A polcon két  zacskó árválkodik, elszakadva, körülötte a kiszóródott liszt.
De hoppá, egyszer csak jön az eladó egy nagy kocsi árut tol ki éppen a raktárból.
Udvariasan, bizalommal megkérdezem, hogy tetszik-e kihozni lisztet is?
Mint egy darab véres rongyra úgy néz rám, illetve a fejem fölé, és foghegyről odavág valamit, nem is értettem, majd tovább tolja az üres kocsit.
- Mit mondott ? - kérdezem a húgomat megsemmisülve.
- Hogy most jött a kamion. - Mondja jobb fülű húgom.- Vagy valami ilyesmi.
Miből állt volna normálisan válaszolni egy vevőnek? Talán csak annyit, hogy kis türelmet, mindjárt hozunk...Vártunk volna kicsit.
Pedig péntek van.

2019. február 8.

Itt még a tél az úr...

Elterveztük, elindultunk.
Dobogókő volt az úti cél, na és a hat kilométer. Csakhogy magunk se hittük, hogy ekkora hó lesz odafenn. 
Jégen, hóban csúszkálva megtettük a távot, eleinte zord, napfény nélküli, borús idő volt.
Aztán kisütött a nap, és jó kedvünk lett.
Tudom, hogy ez nem nagy szó, így leírva semmi szinte, de azért csodálatos volt.
Csodálatos, mert a kishúgom szerdán kapta meg a negyedik kemoterápiás kezelését, és szinte hihetetlen akaraterővel csinálta végig...
Hazafelé még megnéztük Pilisszentléleket is, ezt az édes kis romantikus falucskát.
A nap fénypontja mégis a kis Félix volt, az unoka, akit visszafelé meglátogattunk.
Azt látni kellett volna. Ahogy a húgom fáradt arca felderült, ragyogott...Mindig mondtam : az unoka gyógyír a bajokra...

És lám, lám...







2019. február 4.

Rohan az idő...

Bizony, szárnyakon jár.
Alig múlt el karácsony, újév, máris itt volt Vízkereszt.
A facebookon  ment a vita, meddig kell a karácsonyfát meghagyni. Kell. Volt aki a Vízkeresztre, volt aki Gyertyaszentelőre esküdött, de olyan is akadt aki még most sem vált meg tőle.
Mint például én. A fa gyönyörű, nem hullik, sajnálom még kidobni.
Időnként bemegyek a nappaliba, felkapcsolom az égőket, és elmélázok. A régi karácsonyokra gondolok, a régi ünnepekre...

Hát ezért is jó, ha megvan még a karácsonyfa.
Igaz, a templomunkban már elbontottunk mindent, a betlehemi jászol,  a díszek visszakerültek a helyükre.
Tegnap Balázs-áldás volt, nemsokára Hamvazó szerda, pörög az időkerék...
De így jó ez. Most már a tavaszt várjuk, és vele legnagyobb ünnepünket, a Húsvétot...
Addig azonban még sokszor fogok üldögélni a magányos karácsonyfa alatt...Nem tudom, melyikünk szomorúbb...

2019. február 1.

A csoda mi vagyunk...

Szerdán megkapta a harmadikat, méghozzá a nagyot.
Féltünk. A rosszulléttől, a hányástól...a gyöngeségtől. 
Szerdán még csak annyit láttam, hogy megtelt vízzel. Az arca kigömbölyödött, és az egész alakja furán kövérnek tűnt.

Másnap aztán jó kis húslevessel felszerelkezve újra lementem hozzá. A víz kezdett eltűnni, azon kívűl semmi extra...örültünk.

Ennek örömére jól beebédeltünk, és nyakunkba vettük a várost, mivel azt tanácsolták neki, hogy sokat sétáljon a szabadban. Vittük a lépésszámlálót is, hogy végre hasznát vegyük.
Magunk is elámultunk: közel 7 kilométert tettünk meg, majd' 10 ezer lépést.
Közben beszélgettünk, jókat rötyögtünk. Jól elfáradtunk, a víz lement, a súlya helyre állt...
És most jól érzi magát - írja - csak éhes. Egész végig még egy köhintés sem hagyta el a száját.


Hát mi ez, ha nem maga  a csoda?