2023. augusztus 28.


Hová tűntél ?


Ezt kérdezte tőlem egyik blogtársam a megjegyzésben. Nem tűntem el, itt vagyok, csak megdobált a sors. Nagyon megdobált. Utolsó bejegyzésem óta több, mint egy év telt el. Azután következett a földregés...nem hirtelen, és nem a legerősebb, de elkezdődött.  A férjem betegségével, az orvostól orvosig járkálás lélekkínzó történéseivel. Megbuktunk, ő meghalt. Úgy ment el, ahogy élt. Szelíden, csöndben, szerényen, méltóságteljesen viselve egyre rosszabbodó szívbetegségét. És most itt állok megdöbbenve, kifosztva, keseredetten. Valamit talán rosszul csináltam ?

Most már nagyon sok időm lesz...nem kell lopva a gép elé ülni, mehetek a világba, kirándulhatok, és nem kell hazáig szívdobogva rohannom, vajon mi van vele...

Mégis. Akkor is. Inkább ápolnám őt, ameddig csak lehet. De nem lehet, meghalt.

Le vagyok taglózva, nincs kedvem semmihez. Majd könnyebb lesz, mondják.

Remélem, hisz jelen pillanatban úgy érzem megszakad a szívem.

Hát ezért tűntem el majd egy évig. De visszatértem.

 


2022. január 17.


Születésnapomra

Bizony, bizony ennél jobbat nem kivánhatok senkinek.
Itt volt mindenki, sok-sok ajándékot kaptam, sok-sok
köszöntést, szóval boldog voltam na !
Némiképp beárnyékolta az egész ünnepséget, amikor elmélázva a 72-es számon, azon morfondiroztam magamban, mi lenne, ha megforditanám és 27-et csinálnék belőle...
De belegondolva eddigi életembe, nem szeretnék újra 27 lenni. Hiszen minden igy jó, ahogy van. Hálás vagyok Istennek, amiért ezt a jó érzést felfedeztem !
Még ha esetleg valaki megmondaná, hogy az ajándékba kapott világitós, csudaszép klaviatúrán hogyan tudnám előcsiklandozni a hosszú i betűt, teljes lenne a boldogságom. Mert nem nagyon birom a helyesirási hibákat...Meg aztán újabban háklis vagyok, de ezt a 72-nek tudom be.

2022. január 14.

Szatócsbolti intermezzo 

(Foto: Pixabay)

Szeretem ezt a kis boltot. A családias hangulatát, a kedves eladókat, és valóban sok minden kapható benne, ami a mindennapi élethez kell.

Reggel korán diákok, munkába igyekvők, kamionosok állnak meg, hogy megvegyék a reggeli betevőjüket.

Szóval szeretek ide járni vásárolni.

Állok a pénztárnál, engem számolnak éppen. Mögöttem egy munkásruhás, tagbaszakadt  férfi áll, kezében tartva a megvásárolni szándékozott árut. Sok minden van a kezében majdnem elejti a dobozokat...

Amikor kiürül a kosaram, fizetek, és jószándékúan nyújtom felé az üres kosaramat , hogy segítsek rajta.

Bár ne tettem volna.

A válasz:

- Nem köll nekem, mit képzel ! Nem maga dönti el, hogy kosárba  vagy a kezembe viszem az árut...

Köpni, nyelni nem tudtam,  valahogy csak kinyögtem:

- Csak segíteni akartam. De rám is dörrent azonnal:

- Maga nekem ne segítsen ! A Spárban sem szólnak rám, ha kézben viszem oda a kasszához..

És még mondta volna, de eloldalogtam az üres kosarammal.

Uramatyám mit vétettem ennek az embernek ? Csak ránéztem a feliratra, amely szerint "A KOSÁR HASZNÁLATA KÖTELEZŐ". Úgy látszik, ez rá nem vonatkozott.

De a reggelem már el volt rontva...

2022. január 13.

 Igen, kihagytam egy egész évet ! Nem tudja valaki , merre jártam 2021-ben ? Mert itt a blogomban nem, az biztos.

Na , de új év, új élet !  Az év elején járunk még, de már így is sok atrocitás ért, mit tagadjam ?

Gondolatban szidom magam, a túlságosan érzékeny mivoltomat, ahogy egyik ismerősöm mondta , a "mimóza lelkemet"...

Valami történt az emberekkel. Nem tudom mi, még rágódom rajta, próbálom megfejteni. Mi ez a sok durvaság, az odamondogatás, a bántás, ami napról napra egyre csak dagad ?

Szinte sikolt a lelkem : segítség ! Én nem így akarok élni ! Így nem.


Hát akkor kedves ismerőseim, blogtársaim, mindenek ellenére tiszta szívemből kívánok BOLDOG ÚJÉVET !

Ha lehetne, ilyen virágos jókedvet !

2020. július 23.

Favágitó

Meg is van a következő szó, ez pedig a favágitó...ezt biztosan ismeritek. Egy farönk, ahol a fát vágtuk apró darabokra. Sőt, drága édesanyánk még a levágni való állatokat is itt végezte ki.

Ezt nem szerettem, de enni muszáj volt.
Talán ezért is nem olyan kedves nekem ez a szó , mint a csordáskörte. Rossz emlékeim vannak vele kapcsolatban.
Amikor az unokaöcsém hüvelykujját hosszában kettévágtam rajta, az a legrosszabb emlékem. Már nem tudom, mit akartunk kettévágni közösen, de az ujját biztos nem.
Mégis nagyon kikaptam akkor. Csoda, ha nem szeretem? 
Milyen játékos neve van,  mégis milyen veszélyes...

2020. július 20.

Csordáskörte...

Ahogy az embergyereke öregszik, úgy jutnak eszébe a gyerekkori szavak.
Jön a kisfiú mosolyogva, kezében egy fenyőtoboz.
- Neked adom. - mondja kedvesen. - Majd karácsonykor tedd fel a fára.
- Jaj de aranyos vagy - mondom. - Köszönöm szépen.
Ahogy kis kezéből elveszem a tobozt, belém hasít a gyermekkorban hallott szó.
Csordáskörte. Mi így hívtuk a fenyőtobozt. Olyan melegség önti el a szívemet, hogy még vagy háromszor megköszönöm neki.
Furcsán néz rám.

2020. július 18.

A köszönésről...

Újra orvosi rendelő. Úgy látszik, már nem tudok leszakadni a témáról, olyan gyakran látogatom mostanság.
Csak figyelem a várakozók beszélgetését, de nem folyok bele.
A téma: a mai gyerekek nem köszönnek.
Ki a felelős? A szülők, a tanárok mindenképpen...és megy a szapulás.

Sorra kerülök. Amikor kijövök a rendelőből, már más a téma.
Indulok haza, jó hangosan köszönök.
Senki nem köszön vissza....