Filléres emlékeim III.

Egyik legkedvesebb emlékem ez a kis fadoboz, édesanyám varródoboza. Amikor még egészen kicsi voltam, jó magasra tették előlem, nehogy kedvem szottyanjon kotorászni benne.
Csak akkor láthattam közelebbről, mikor édesanyánk estefelé levette a kredenc tetejéről, és lámpafénynél megpróbálta összestoppolgatni, amit mi nappal széjjelnyúztunk.Az a stoppolófa most is benne van...
1964. február 14-én (jé, az most Valentin napja) jött egy nagy autó, és felpakotunk minden cókmókot, Nyergesújfalura költöztünk.Akkor ez számomra rettenetes volt.Tizennégy éves kamasz voltam, és imádtam a szülőfalumat, ahol minden kő, minden rét, minden erdő az ismerősöm volt. Már tudom, hogy szüleim miattunk, a három gyerek miatt választották negyvenhárom éves fejjel a költözést....hiszen remény sem volt arra, hogy a keszthelyi gimnáziumba járhassunk, az egy keresetből nem futotta volna. Márpedig drága jó szüleim fejükbe vették, hogy tovább kell tanulnunk.
Emlékszem, hatodikos voltam, amikor az osztályfőnök eljött hozzánk.Édesanyám éppen mosott a fateknőben, én pedig ott álltam mellettük. Minden szót hallottam.
"Erzsike - mondta - ezt a lányt muszáj taníttatni.Olyan, de olyan hangja van, hogy még operaénekes is lehet belőle"
Lehet, hogy szüleimnek ez volt az utolsó lökés, amiért ekkora elhatározásra jutottak.Eladták a kis házat, a földet, és ideköltöztek, mert itt munkahely volt, meg gimnázium.Édesanyám, aki imádta a természetet, a szabadságot, elhelyezkedett egy gyárba, három műszakban, apám szintén....

Ez a kis fadoboz jött velünk.Később a szemüveg is társult hozzá, s amikor édesanyám is elment, elhoztam magammal emlékül. Néha előveszem, és emlékezem.Persze, a könnyeim csorognak (most is).
A történethez tartozik, hogy nem lettem operaénekesnő.....