2012. február 20.

Az Élet él....

Intés az őrzőkhöz
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmult nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Bucsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szivek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.


Ady Endre

2012. február 18.

Egyik kedvencem...

Váci Mihály:
Te bolond

Már összeroskadsz, – végre mondd:
mit is akarsz hát, te bolond?
Ki biztatott e sorsra itt,
hogy szívedet rohamra vidd,

és kitárt mellel odaállj,
hol a veszély szíven talál?
Honnan vetted rá a jogot,
ki volt ki felhatalmazott,
hogy érte és a neviben
egy szót is szóljál? – Senkisem!

Ki választott és ki jelölt,
hogy ostorozd és védjed őt?
Ki kérte forró haragod,
szeretni ki bujtogatott?
S hogy felgyújtsd magas éjjelek
csúcsán lobogó életed,
és élni is kevés erőd
úgy szervezd, mint egy haderőt,
s hadseregek indulatát
vezényeld a szíveden át.

Mondd, mért becsülted túl magad,
hogy fejed ily dologra add,
és magad olyan ügyre szánd,
melyre téged senki se várt?
Látod, már azok éppen ők,
kikért elszórtad szép erőd,
megvannak nyugton nélküled,
kivívják győztes ügyüket,
sorsukat bizton terelik
cél felé időnk medrei.

Mi űz hát mégis? – Végre mondd:
ez az értetlen hajsza, gond,
kamasz-szerelem mire kell,
hogy izgass, tüntess, énekelj,
s országos árulásokon
elbőgd magad még – te bolond!
Te hívatlan is érkező,
szólítatlan jelentkező,
kit minden jó ügy besoroz,
a baj magához toboroz;
hol nem számítnak rád soha,
ott vagy legjobb sorkatona;
lóhátról gúnyolt szuronyos,
taposó szívű gyalogos;
a homokzsáknak szánt baka,
aki hadjárat egymaga.
Cselédek fia: – drága szép
ügyhöz szegődött hű cseléd.
Kamaszként már a tanító
eljegyzett sorsát álmodó:
– tanya ügyvédje, mérnöke
történelmünk vad ügynöke,
paraszt fiúkért szájaló,
állásaikért házaló.
Nyilvános összeesküvő –
– biztat cinkosod: a jövő.
Eszpresszók és tanyák között
bújkáló, mindig körözött
népszerűsített lázadó,
ki érvet, fegyvert, lázító
híreket hordoz, – jelszava:
– „Járda, villany, gyár, iskola!”

Te gondok fölött számadó,
ország ügyében utazó
történelmi alkalmazott,
irodalmi vándorbotok
örököse, zarándoka,
te eszmék hivatalnoka.
Ünneprontó az ünnepen,
te országosan szemtelen,
feszengve hallgatott pimasz,
számonkérő hangú paraszt.
Rádszólnak, lásd, leintenek,
mosolyognak, legyintenek,
hagyják, hogy haragod kiöntsd,
– nem árt, ha „magában dühöng” –
S halálos indulataid
nem érti, kire tartozik.

De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd
jogos igazad, igaz jogod.
Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?
Te nem hallgathatsz el soha!
Elhallgatnak? – Légy hangosabb!
Nincs jogod, hogy hangot ne adj
azoknak, kiknek motyogás
a hangjuk, meg káromkodás.
– Verd magad, mint a szív, zuhogj,
ne éltessen már csak e gond:
Magad értük halálra rontsd,
míg össze nem rogysz – te bolond!...

2012. február 16.

Nem szabadna....

Hallgatom a híreket. Ezen a két kemény, hideg héten  Magyarországon harminc valahányan fagytak meg, többnyire a saját otthonuk falai között. Azt hittem, rosszul hallok. Mert közben látom a híradókban a sok segítő kezet. Fát hordanak, gyógyszert, kenyeret visznek az idős, egyedül álló embereknek...akkor hogyan lehetséges? És hol vannak ezeknek az embereknek a gyerekei? A szomszédok ? Az emberek?
Tegnap Nyergesen jártamban bekukkantottam a húgomhoz, aki éppen a helyi Vöröskereszt aktíváival karöltve szendvicseket készítettek, teát főztek, így várták a hidegtől meggyötört hajléktalanokat, és a rászorulókat. A két hétben minden áldott nap fogadták az éhes, fázó embereket étellel, itallal, meleggel, jó szóval. Sőt ! Vasárnap a polgármester asszony állt oda, és osztotta az ételt...Szép példája az együttérzésnek, a segítőkészségnek.

Mégis. A fejemben egyre az motoszkál: hogyan lehetséges , hogy idáig jutottunk? Nem szabadna....

2012. február 8.

Most....

"Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?"

Vörösmarty Mihály - Előszó

Jégtündér jelenti...

Esküszöm, nem én találtam ki ezt a hangzatos nevet, de tetszett, amint ma reggel a fatelepen átmenve a Dunát próbáltam megközelíteni...A fiúk a gépkocsikat járatva próbálják beindítani a hatalmas járgányokat. Mínusz 16 fok van, az út csúszik, ők meg integetnek:
- Szia jégtündér !El ne csússz ! 

Nem elég, hogy csúszik, öreg Dunánk most ködpaplanba burkolózva igencsak megnehezíti a dolgomat.

Úgy saccolom, a zajlás nem növekedett, viszont a jégtáblák vastagodtak.


A telefonom is majdnem cserben hagy ebben a hidegben. Alig tudom felhívni a munkáltatómat.Az ujjaim elgémberedtek, a telefon gombjait pedig hiába nyomogatom.Egyszerre meghallom Magdika hangját a másik oldalon...Jelenthetek.Kicsit hivatalosan így hangzik:
- Itt a jégőr a 1744- 1741-es szakaszról. Jelentem, parti jég van, 80 %-os a jégzajlás, jégvastagság 7 cm, a jégen lévő hó vastagsága kb. 2 cm.
Persze ez kódokban elbeszélve így hangzik: 1744-1741 -en 01, 27, 7/2.
Nem hivatalosan Magdika kedves hangja: Köszi Pannikám ! Vigyázz, el ne csússzál !

2012. február 7.

Torlódik....


Torlódik a jég. A zajlás már 80 %-os. Hatalmas jégtáblák úsznak, recsegve-ropogva ütköznek, sustorgó, fura hangok jönnek felém. Kharon ladikja jut eszembe, annyira ijesztő....erről pedig a halál. Holnap búcsúztatjuk volt  kolléganőmet Klárit, akivel tíz éven keresztül szemben ültünk egymással, megosztva mindent, a jót, a rosszat, az örömöt, a bánatot, a jó falatokat, az emlékeket, mindent.
Nehéz a szívem, baktatok a hóban, és rá gondolok...meg a mulasztásaimra.Megint elment egy szívemnek kedves ember ...
Lassan, nyögve beúszik a vasúti sinekre egy hosszú tehervonat. A piros mozdony vidám színe kicsit megvígasztal. A vonat olyan lassan megy, hogy felugorhatnék rá menet közben, és elmennék...hová is?

2012. február 6.

Zajlik az élet, meg a Duna....

Haj, haj...jó hideg van. Nehéz kievickélni a meleg ágyikóból, de muszáj....Amint kivilágosodik, felveszem a több réteg ruhát, és hét óra felé irány a part.
Begorombult a tél. A fatelepen, ahol átjárok, a jó öreg őrzőkutya, Kira ül csak...Nem bánt, de azért tisztességből kicsit megugat...már összebarátkoztunk.

A parton aztán elképedve látom, hogy megint emelkedett a zajlás %-a, úgy 60-ra saccolom, de már állójég is képződött az öbölben.Most résen kell lenni a jégészlelőknek, hiszen naponta változik a jéghelyzet. Lábam alatt ropog a hó, nem messze tőlem felbőg egy motorfűrész...ettől mindig ideges leszek. Nézem a megszokott fáimat, pontosabban a helyüket. Hát ! Szép munkát végeztek megint. A levágott csonkok úgy deréktájt érnek, és szomorú látványt nyújtanak.Ezt az utóbbit nemrég vághatták ki.
Lejelentem a jeget Győrnek, aztán még készítek egy fotót, magamról....és a Dunáról. Egy jó vastag fűzfa mellett állok. Remélem, holnap is itt találom.

2012. február 4.

Itt van....

Eddig csak panaszkodtam. Jéghiányom volt. Most aztán elkezdődött. Pontosabban már február elsején, a kis hártyajéggel.
Aztán másnap már rendes parti jég kerekedett a vékony hártyából.Az idő is zordra fordult.Alighogy a partra értem, éktelen recsegés, ropogás hallatszott, amely tőlem távolabbról indult, és felém közeledve egyre erősebb lett.

Egy hajó úszott el előttem, és a hullámoktól a parti jégben olyan feszültség keletkezett, hogy ijesztő hangokat adott ki.Tegnap aztán már kisfokú jégzajlást is találtam, úgy 10 %-ost....
Felfedeztem egy új lejárót, a vasúti híd alatt közelítem meg a vizet. Eddig féltem az ott lakó roma család agresszív kutyáitól, de vagy az ebadó tette, vagy egyszerűen éhen haltak, a kutyáknak nyoma sem volt.


Ma aztán megkezdődött a havazás. Öreg Dunánk egykedvűen, csendesen állta a tél támadását.
A jég viszont több lett, úgy saccoltam, 20 % a jégzajlás. Ha ez így megy tovább, lesz még több is.

2012. február 3.

Február 3. Balázs napja...

Babits Mihály:
Balázsolás

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,
s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
életem a fojtogató
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák
lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,
hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
magasabb szellemek – de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!
ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén –
mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan oly megadón
hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér izét,
a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
olyan nagy dolog a halál.