2011. október 30.

Tuti tipp....

Mármint a dióbél....Sikongatásaimat megelégelve a zuram felállította az egércsapdát. Napokig lestem, de ez egy nagyon rafinált egérke lehetett, mert a dió minden nap eltűnt, a csapda pedig üresen árválkodott. Aztán ma reggelre beteljesedett az egérke végzete...
Tényleg jó tipp a dióbél...bár egy darabig most nem eszek.

2011. október 29.

A piros micisapka.

Emlékeztek még a micisapkára? Én igen. Valószínű a sapka emléke tántorít el mindenféle fejfedő viselésétől akár esik, akár fúj.
Voltam vagy ötéves...Szüleim beruháztak, illetve felruháztak: kaptam egy csodaszép, zöld lódenkabátot, és hozzá, ó egek ! Egy szép piros micisapkát, melyet addig nem is utáltam annyira...sőt büszkén feltettem, így vonultam a templomba. A fiúk szembe jöttek, és röhögtek. Egészen addig nem értettem, sőt utána egy darabig fogalmam sem volt, mit jelentett:
- Hamiskártyás ! Tökre pirosat !- kiabálták. A leghangosabban akkori nagy szerelmem, Kása Matyi csúfolt. A szívem annyira fájt, majd meghasadt. Nagyon tud fájni egy ötéves szív, ha szerelmes....
Bár nem értettem ezt a hamiskártyás dolgot, a sapkát mindig gondosan zsebre vágtam, amint édesanyám látóköréből kiszabadultam.
Így aztán beteljesedett, amit ő jósolt nekem, ha nem hordom: megfáztam.
Emlékeztek? Akkoriban nagyon kemény telek voltak...A hatalmas hóhányások szinte a nyakamig értek. Vagy csak én voltam kicsi ? Nem tudom már...
Csak azt tudom, hogy édesanyám kiszedte belőlem a piros micisapka titkát.Mosolygott.
Reggel aztán, amikor kinyitottam a szememet, a széken ott pompázott egy másik sapka. 
Fehér volt....

2011. október 26.

A kis kínai.

Szeretek a kínai üzletekben vásárolni.Hatalmas választék, pénztárcakímélő árak, és a minőség, hát Istenem !Nem baj, ha egy cipőt nem kell tíz évig hordani. Elég, ha egy-két évet kibír. Ha kibír....
Meleg cipő kellene, mivel itt kopogtat már az ajtón a tél, irány a kínai áruház.
Mosolygó fiatalember szalad elém, szinte meghajol úgy kérdezi kedvesen, hogy mit parancsolok?Mint később megtudtam, ő a tulaj. 
Cipők, csizmák garmadáját teszi elém. Mosolyog, ugrál, biztat - ezt, vagy talán azt...vagy azt a kis tűsarkút esetleg. Már zavarban vagyok, nem szoktam hozzá ilyen ajnározáshoz.
A fiatalember arcát a mosoly egy percre sem hagyja el...igen, érzem, hogy itt fontos vagyok, hogy itt értem vannak, és milyen szép az élet! Megtalálom álmaim csizmáját !
Fizetek, és elköszönök. A nap fénypontja ekkor következik. A mosolygós így búcsúzik:
- Viszlát donolú nó !- és még integet is.
Kábultan megyek hazafelé, ma aztán semmi nem tudja elrontani a kedvemet!Ilyet! Ilyet ezer éve nem mondtak nekem...nagyon boldog vagyok. A jövő héten is veszek egy pár lábbelit, hátha hideg tél lesz...
Eltelt a hét, a következő is. Ahányszor a csizmára néztem, melegség öntötte el a szívemet.
A méreg akkor öntött el, amikor megláttam a lábbeli talpát...szépen eltörött mind a kettő talpa. Sebaj, gondoltam, majd visszaviszem, és az én mosolygós emberem kicseréli...hiszen ha olcsó is volt, két hétnél azért tovább kell tartania egy csizmának !
Az üzletben egy fiatal alkalmazott fogad. Elmondom a bánatomat, és kérem a cserét...
- Én ebben nem tudok dönteni, megkérdezem a főnököt.- mondja és eltűnik a függöny mögött.
A függöny mögül előlép az én mosolygó lovagom, de most nem mosolyog. Nem mosolyog ? Meg sem ismer ! Szigorúan megvizsgálja a csizmát, hátha nem viseltem rendeltetésszerűen. A homlokát ráncolja, hümmög, és gyanúsan méreget. Már veszem a levegőt, hogy beolvasok neki, amikor megvetően az eladó elé dobja a csizmát,  bólint, megadva az engedélyt a cserére.Az arca morcos.
Elköszönök. Viszlát - mondja, de nem úgy tűnik, mintha komolyan is gondolná. Sőt. Szigorúan utánam szól:
- Még egyszer nem cele! 

2011. október 22.

Istenke.....

Csukás István:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

Forrás: http://www.neumann-haz.hu

2011. október 20.

Anyám arca...

Lassan éjfél, és nem jön álom a szememre.Vészesen közeledik az öcskös születésnapja, és még semmi ajándékom nincs. Ez bánt, vagy a közelgő évforduló? Valami jó kis ajándék lenne jó, izgalmas, jópofa, aminek örül...Egyszerre megvilágosodom : hát igen! Ez nagy ötlet ! Megrajzolom édesanyánk portréját!
Nem hiszem, hogy ennél nagyobb örömet tudnék szerezni neki.
Leóvakodom a konyhába lábujjhegyen, nehogy életem értelme megint megkérdezze: hova, hova éjnek évadján?
A leggyorsabb a pasztellezés, ezért azzal kezdem. Egy kicsi fénykép alapján próbálkozom, amit még a 80. születésnapján készítettünk, ahogy nagy szigorúan ül a virágok között, az arcán a mosolynak csak halvány árnyéka látszik.
Haladok. A homloka, az orra, az idős korában is szinte fekete haja, szemei élénk csillogása szép lassan kirajzolódnak. Igen, ez ő. A mama. Csak a szája, az nem és nem sikerül ! Nem tudom visszaadni azt a szigorúságon átsütő mosolyát, amely egyszerre keserű és édes, szigorú és megbocsátó, lágyságában is kemény... Satírozok, radírozok, kapargatok, már majdnem sírok. És dühös vagyok. Nem, nem őrá, hanem magamra. Ámbár őrá is. Hogy lehet ilyen törvénytelenül mosolyogni?
Mama, segíts !  Hiszen hőn szeretett kisfiadat akarom meglepni ezzel a képpel !Nem magam miatt, tudom, hogy én mindig  rossz lányod voltam , sok bosszúságot, mérget okoztam neked, meg bánatot...Hányszor sírtál miattam, amikor elcsavarogtam, szájaltam, és nem fogadtam szót! Még a rám bízott kisebbeket is belevittem a rosszba...tudom.
Serceg a kréta, és folyik a könnyem.Megtörlöm a szemem, és ahogy a képre nézek, szembe néz velem a mama....igen! Szája körül az édes-szomorú, szigorú mosolyféle...s a szeme vidáman csillog.

2011. október 19.

Halloween, vagy amit akartok.

Dani anyukája nem tudott elszabadulni a munkahelyéről, ezért engem kért meg, hogy legyek ott a bölcsődében a Tök-ünnepen....Boldogan mentem Viki helyett, nem csak azért, mert minden pillanatot imádok, amit Danikával tölthetek, hanem mert szeretem a Halloweent, akármennyire is szidják egyesek.

Tudom, tudom. A Halloween ősi kelta hagyományokból kialakult ünnep, amelyet elsősorban az angolszász országokban tartanak meg, bár mára már az egész világon elterjedt...Dani bölcsődéje pedig frappánsan Tök-ünnepnek keresztelte el, némi Halloween beütéssel, mivel a fő attrakció a töklámpás készítése volt ....A tököt Dani anyukája már reggel bevitte, ott várt bennünket az asztalon.Kaptunk szerszámokat is,  vágtunk, kapartunk nagy élvezettel. Csak sejtettem, hogy a szülők jobban élvezték, mint a kicsik. 
A mi tökünk egészen jó lett, csak a felső részét nagyon levágtam izgalmamban, így most a szája nem látszik valami jól, de Danika nagyon büszke volt az alkotásra...
A folyosón végig kis asztalokon a természet kincsei álltak tálkákban: Gesztenye, dió, bogyók, színes levelek....Így aztán készítettünk még egy diókukacot is.
A sárkányt szinte egyedül ragasztgatta, nagyon élvezve a sok színes papírt. Amikor már majdnem készen volt, apró golyókat formázva a sárkány szájához ragasztotta, először nem értettem.

Dani közölte, hogy ez egy szakállas sárkány...a Jancsi papa is szakállas. Ja, hát az mindjárt más !
A nap fénypontja a terített asztal volt, amelyen csupa sütőtökből készült finomság várta a gyerekeket és a szülőket. Tökkrémes, sült tök, tökpástétom....Mindent végigkóstoltunk. Nagyon jó kis nap volt, köszönet a bölcsőde dolgozóinak, és köszönet Dani anyukájának. Hazafelé arra gondoltam, hogy otthon vár két jól megtermett tök a kamrában...persze, hogy készítek töklámpást, és gyertyát is teszek bele, amit aztán Hallowénkor meggyújtunk. Megígértem Daninak.

2011. október 18.

A romboló....

Állok a buszmegállóban, arcomat a déli napnak feszítem, igazán gyönyörűen süt . Micsoda gyönyörű október! Elfelejtem az éjszakai fagyot és a reggeli deret. Olyan, mintha nem is lettek volna.
Behunyt szememet simogatják a sugarak. 
Közelemben két fiatal beszélget. Tanulásról, találkáról, buliról. Nézem a kislányt. Gyönyörű, tiszta arc, hatalmas, ártatlan barna szemek, makulátlan bőr. Szelíd a nézése, elbűvölő, angyali a mosolya.
Gyönyörködöm benne, és némi nosztalgiát érzek saját elszállt fiatalságom után...
Aztán elképesztő, durva beszólás térít magamhoz ábrándozásomból.
- b......meg- mondja a szép kislány a fiúnak. Aztán újra, és újra: b.....meg, hát miért most mondod?
Azt hittem, rosszul hallok.Vagy látok. De nem, az angyali, édes kislány szájacskáján jönnek ki ezek az otromba szavak.
Ahogy figyelem, és hallgatom, úgy válik a szép arc egyre csúnyábbá, visszataszítóbbá.
És a nap sem süt már olyan szépen...

2011. október 14.

Alkotói válság....

Az rettenetes, amikor egy pályázatra beküldött képedet minden jel szerint elfogadta a zsűri. De még rettenetesebb, ha kiderűl, hogy ez nem is igaz, valami tévedés folytán a képed elveszett, vagy mi, minden esetre nem szerepel a neved a meghívón. Kezdődhet a telefonálgatás, hogyha nem itt, akkor hol ? Ha nem ott, akkor merre keressem az ominózus képet.Ugyanis pont ezt a képet nem szerettem volna elveszíteni, hiszen egy álombeli régi házat ábrázol, amit mindig a kapun kívűl csodáltam meg. Ezért is a furcsa perspektíva....
Aztán megtalálod a képed, a földön ücsörög néhány másik számkivetettel...boldogság, hogy megvan. Már nem is érdekel a szervezők mentegetőzése, hogy ki követte el a tárgyi tévedést...és hogy pedig...ámbár.
Boldogan cipeled haza kedvenc képedet, vissza a zongora főlé...Az a régi ház... 

2011. október 3.

Közeleg az idő.....

...sajnos, közeleg. Nekem az október mindig egy nehéz hónap.Mázsás teherként nehezül rám 2008. októbere, édesanyánk halálának évfordulója.
Hogyan is  nem vettük észre? Amikor aggodalmaskodtam, a húgom leintett:
- Hiszen vasárnap is olyan jó evett !- Édesem, drága kishúgom ! Annyira egyszerű nála a képlet: aki eszik, az nem halhat meg.
Én azonban tovább aggodalmaskodtam. És bohóckodtam. Pedig belül tudtam, hogy haldoklik....
Az utolsó tavaszon...
Hiszen tavasszal még minden olyan egyszerű volt. Jól érezte magát a Szent Mihály Otthonban, ahová sok-sok rágódás után befektettük. Hiába, mindenki dolgozott akkor még nálunk, és a 24 órás felügyeletet nem tudtuk neki biztosítani...mert egy anya felnevel három gyereket, de három gyerek nem tud egy anyát ápolni...ez régi igazság. Minden nap mentünk felváltva.A tavasz olyan gyönyörű volt! Milyen jókat nevetgéltünk ! Azt hittük, ez örökké így lesz majd: mi szépen bejárunk hozzá, visszük az unokákat, a virágokat, a finom falatokat...és hogy még messze van az az idő.
Pedig milyen közel volt... Eljött a szeptember, az utolsó meleg napsugarakat kihasználva az öregek az udvaron üldögéltek...ki a padokon , ki pedig mint anyánk is, a tolókocsiban. Persze, feltűnhetett volna, hogy miért van jó erős kötéllel a kocsiba kötözve, de nem tűnt fel.
Mosoly
A mama pedig mosolygott. Igaz, ez a mosoly már szomorkásabb volt. Igaz, láttam én, hogy tavasz óta sokat fogyott, de gondoltam, most nincs olyan jó étvágya. Körbeugráltam, bohóckodtam, hogy jókedvre derítsem. Előkaptam frissen szerzett fényképezőgépemet, és hozzá hajolva bíztattam :
- Mama! Csí-í-íz ! Vette a lapot, és megpróbált a gépbe mosolyogni. De az arca szigorú maradt....
Ez szeptember közepe táján volt. Október is gyorsan eljött. Az utolsó hét első napján, hétfőn, valami nagyon furcsát vettem észre... Az én édesanyám csak feküdt. Szeméből nem csillant semmi érdeklődés, most nem kritizálta a szoknyám hosszát, de még a kócos hajam se érdekelte. Pillantásom az éjjeliszekrényre esett, rajta a lázmérő, és egy szentkép, mely tanúsítja, hogy megkapta a betegek kenetét...mindent értettem. Tudtam, hogy készülnünk kell.
A húgom még mindig nem akarta elhinni... Néztem édesanyám arcát, ami olyan távolinak tűnt most. Láttam, hogy  már egészen más helyeken jár gondolatban. Bóbiskolt, néha felriadt, ilyenkor megkérdezte: - Te vagy Annus ? - és újra becsukta a szemét.
Nem lehettem ott, amikor végképp lehúnyta, nem értem oda. A két testvérem, mivel helyben laktak, azonnal ott teremtek, ahogy a nővérek szóltak, hogy itt az idő. Én buszra szálltam, de már elkéstem.
Mint mindig.