Érintések

Sokat gondolkodtam azon, miért van az, hogy némelyik ember érintése határozottan jól esik, némelyikétől pedig kiráz a hideg.

 A napokban az orvosi rendelőben várakoztam a soromra, mikor bejött egy fiatalember. Nem ismertem, sose láttam.

Kedves , csibészes mosolya volt, és ezzel a mosollyal aztán megkért, hogy ugyan már vigyázzak a doboz cigarettájára, hadd maradjon nálam, mert nem szeretné, ha a doktornő kiszúrná, hogy újra dohányzik.

Én szó nélkül átvettem a cigit, de nem állhattam meg a szokásos prédikációm nélkül, hogy, cigi, rák, halál, kishúgom is ebben...

Csak tovább bűvölt az ellenállhatatlan mosolyával, úgyhogy csendbe lettem, vártam a fejleményeket.

Végre kijött, arcán széles mosollyal, és közölte:

- Nem vette észre...

- És ? - kérdeztem tőle.- Szerinted most kit csaptál be ? Magadat, vagy    őt ?

Ezzel aztán vége is lenne a történetnek, ha átvéve a dobozt, nem ölel meg. Kedvesen, melegen végig simította a karomat és nagyon köszönte, majd mosolyogva elment.

Nem. Egy csöppet se viszolyogtam, csak álltam ott...Atyavilág. Én ezt az embert sose láttam, nem ismerem , és mégis milyen melengető, jó érzés fogott el amikor megölelt.

Már komolyan kezdtem aggódni magamért, amikor megjelent az ajtóban a testes asszonyság, széles mosollyal közeledett felém, és hiába léptem egyet hátra, nem tudtam kikerülni az ölelését, és hozzá a magasröptű monológot :

- Jaj, de jó hogy látom kedves, mi van most magával, szegénykém de rosszul néz ki, eszik azért, tud aludni , mit fog csinálni, nagyon rossz lesz, tudom magamról...

A szóáradat vége az volt : 

- Mennyi most a nyugdíja, abból úgysem fog kijönni, de nem ám...

Mielőtt bemenekültem volna a rendelőbe, újra jött az ölelés...

Mit mondjak, nem esett jól.

Beteg madár...

   Hát igen, az én volnék.

Magamnak is meglepetés, hogy évek óta nem voltam beteg, most meg letarolt egy csúnya meghülés.

A fejem akkora, mint egy fájdalmas lufi, a torkomban épp ekével szántanak,  hőemelkedésem van, de csak annyira, hogy  ne tudjak fenn lenni.

Fekszem, mint egy darab fa , és a régi szép napokra gondolok.

Na szóval, jönnek a tanácsok. Ilyen gyógyszer, olyan gyógyszer, ilyen tea, olyan tea. De a pálmát a covidteszt vitte.

Édes öcsikém azonnal hozott egyet a patikából, azt kellett szopogatnom egy ideig, aztán betenni a megjelölt helyre, és várni a reakciót.

Egy csíkom lett, hála az égnek, és megkönnyebbülten keltem fel az ágyból. De nem úgy a betegség. Nem hagyta magát. Olyan gyönge vagyok, mint az őszi légy, a lázam meg ismét felment úgyhogy visszafeküdtem.

Most fekszem az ágyon, és a gyönyörű, forró napokra gondolok, amit annyira szidtunk.

És színes tintákról álmodok, amikkel majd átfestem ezt a borongős, szürke tájat.

Gondolataimban  a nyárnak üzenek.

Boldog idő, kánikula, jöjj vissza egy szóra...

 Csúcsrajárók...

Ízlelgetem a "csúcs" szót. Valamiért kedves lett ez a szó nekem, egy ideje nem ózdkodok annyira a jelentésétől sem.

Itt van például mindjárt az "alvajárók" , aztán az "ágyrajárók", ismerem a jelentésüket, de "csúcsrajárók" visz mindent.

Mert hogyan is kezdődött ? Egy éve még rettegtem a magasságtól,a Rezi várhoz is úgy kellett feltolni szinte, lefelé meg azután még rosszabb volt. Kétszer is elestem, amíg leértünk. Sose hittem, hogy lefelé még rosszabb lesz.

Aztán az idén valamikor, valamiért vagy valakiért megváltozott a helyzet. Már nem féltem a magasságtól, de a mélységtől sem. Hiszen fogták a kezemet, vezettek, biztonságban éreztem magam, jobban, mint bármikor...

És ahányszor felértünk a csúcsra, lepkekönnyű érzés fogott el, a világot szerettem volna átölelni.

Nem féltem, mert tudtam, hogy nem vagyok egyedül, lefelé sem hagynak magamra, hiszen fogják a kezem.

Ízlelgetem a "csúcs" szót, forgatom a számban, csodás érzés, mert rájövök végre, hogy mit jelent.

Mindent.

 Szerencsés Dániel.

2008.08.08.  Idejött közénk, megszületett, mert úgy gondolta, sietnie kell, sürgős segítség kell a világnak.

Ő a kisunokám. A születése körül voltak némi fennforgások, de ma már szinte feledésbe merültek.

A szülők, az orvos véleménye szerint kislányt vártak. Emlékszem, két bőrönd kislányruha is összejött, de okafogyottá vált.

Én mondtam ugyan, hogy kisfiú lesz, de nem hitték el.

Hogy miből tudtam ? Éjszaka álmodtam egy édes, szőke kisfiúról, aki egy nagy, kékpettyes labdát nyújtott felém, és mosolygott.

A többi már  szuperszonikus sebességgel folytatódott. A gyerekeim  most sem bírták ki a Balaton nélkül, és hiába aggódtunk , lementek Füredre. A Viki elég bevállalós csaj, jól érezte magát,

meg különben is, még két hét volt hátra a szülésig. Az orvos szerint.

Hát nem volt, mert a Dani úgy döntött. Mert itt is hatalmas szerencséje volt, hiszen rohammentő vitte a veszprémi kórházba, azonnali műtét kellett, mert a köldökzsinór rá volt tekeredve a kis nyakára...

Megtörtént a csoda, megszületett épségben, egészségben, és bár a szülei csupa lány névvel készültek, édesanyja jó megérzéssel a Dániel nevet mondta be. 

Telitalálat volt....

Tévedések.

Áll az ember az asztalomnál, zavartan köhécsel, kezével a nadrágja szárán babrál, látszik , zavarban van.

Kérdezem, miben segíthetek még, hisz látom, megtalált mindent. Egész táska ruhát szedett össze.

 Végre kinyögi, hogy holnapután be kell feküdnie a kórházba .

Mutatja a lábát, amit műteni fognak.

A gennyes, sebes lábát, amit zokni és kötözés nélkül begyömöszölt egy ócska bakancsba.

Ijesztő volt a hatalmas, piros sebet így látni, de erőt vettem magamon, és odanéztem.

- Kötöző gézünk, és fertőtlenítőnk is van, de ki meri ezt a csúnya sebet egyáltalán  lerendezni, ráadásul nincs köztünk erre alkalmas ember.

Csak annyit tehetünk, hogy ellátjuk a szükséges dolgokkal, és jótanáccsal, hogy otthon kötözze be, és utána irány a kórház. Bólogat, köszöni, aztán előjön a farbával:

- Semmi pénzem nincsen, egy fillérem sincs, még annyi sem, amin egy üveg        vizet tudnék vásárolni - motyogja. - Nem tudnának adni legalább egy 

ezrest , hogy vehessek magamnak ?

 

Jön a főnökasszony, előadjuk a férfi kérését, de kiderül, csak számla ellenében tudnánk pénzt adni neki.

Összenézünk, és szinte egyszerre nyúlunk a pénztárcánkért. Ki ezrest,  ki ötszázast szed elő, és össze is jön párezer forint.

Elengedjük Istenhírével, kisántikál az ajtón.

Valahogy kinéztem utána, és akkor látom, hogy kinn egy testes asszonyság várja az ajtó előtt.

- Ennyit kaptam - mentegetőzik az emberünk, és odaadja a pénzt az asszonynak., aki húzza a száját, látszik, elégedetlen.

Kikapja a pénzt a kezéből, és elindulnak nagy egyetértésben.

Egyenesen a "Piri Kocsmája" nevű vendéglátóipari egység felé....

Mikor elkezdesz újra színeket látni.

 Nem igaz. A szürkének nemcsak 50 árnyalata van.

Többszáz, bizony, annyi van neki.

Szürke ég, szürke felhők, szürke út... ismerős. De amikor már a virágos rétet, a fákat, az embereket, a házakat, a reggelt, a delet és az estét is szürkének látod, akkor már baj van.

A legborzasztóbb érzés, amikor bele nézel a tükörbe és egy szürke, meggyötört arc néz vissza rád.  

Először még reménykedsz, hogy nem, nem te vagy az, biztosaan a fürdőszobai pára szállt rá a tükörre, attól van. De rájössz, hogy csak áltatod magad.

Állsz a szekrény előtt, és azon tünődsz, hogy melyik szürke ruhádat vedd fel ma, mindegy, kikapsz egyet, hozzá egy szürke cipő, és indulsz is a szürke emberek szürke kis boltjába.

Magad is érzed, hogy ez már nem mehet így tovább, de nem tudod, mitévő légy.

Amikor eltűnnek a színek, a lélek megbetegszik. Aztán, mivel a lelked is beszürkült, a szíved kezdi  megadni magát.

És nem veszi észre senki. Nem veheti észre, mert tovább mosolyogsz, mint akinek semmi baja nincs az égadta világon, és elhiszik neked, hogy jól vagy, nincs semmi gond.

Persze ők nem szürkének látják a dolgokat, hanem a rendes, igazi színekben. És megnyugodva hagynak magadra, hisz mindent rendben találnak...

Még a színtévesztőknek is jobb, hiszen ők látják, legfeljebb csak összecserélik a színeket.

Aztán egy júniusi reggelen, mikor hunyorogva kinézel az ablakon, meglátsz egy édes kis virágot a fű között. Érdekes - gondolod magadban , nemcsak fehér, de a szirmok külseje rózsaszín, vagy milyen. És nini, ott egy másik , az meg talán pipacs, mert olyan szép milyen is ? Piros !

A fű meg zöld, és szép kék az ég !

Üdvözöllek e színes világban . Meggyógyultál ! 

Jancsi halála...

Szomorú hír járta végig a Kisvasút utcát. Szembe szomszédom halálhíre terjedt el gyors ütemben.

Igazi erdei ember volt. Tőle tudtam meg ennek az erdőrésznek a nevét is : Jancsi halála...

Mostanában már nem volt itthon, egyedül élt, a lábai fájtak, nem volt már jó neki a kis házban, bevonult a Szépkorúak otthonába.

Egy ideje tényleg nem láttam, szíven ütött, a hír , hogy Jancsi meghalt. Kicsit sírdogáltam is, hiszen majd' 50 évig voltunk jó szomszédok. Mindenben segített, ha hívtuk, jött. Az első sárgabarackot, az első érett fügét mindig tőle kaptuk. 

Most meg ez a szörnyű hír.  amíg szomszédunk vplt

A  kis erdészház, ahol Jancsi lakott,  amíg szomszédok voltunk..  Jó szomszédok.

Tegnap reggel megyek a boltba, hát ki biceg szemben velem, mint János. Teljesen élőnek tűnt, kicsit húzta a lábát, de azt már megszoktuk.

Nem értette, miért borulok a nyakába, és adok két cuppanós puszit az arcára...

De megörült a pusziknak, láttam.

Aztán elmeséltem, mit hallottam.

- Hát ki talál ki ilyeneket -szörnyülködött. Még ilyent ! Hát látod, élek !

Nevetett, és újra átölelt.

Aztán búcsúzóul csak annyit mondott :

- Tudod, mit mondanak arról, akinek még életében halálhírét keltik?

Szinte egyszerre mondtuk :

- Hogy még sokáig fog élni !

Bizony bizony . Így ért véget a szomorú hír , amit a "Jancsi haláláról" meséltem.

- Élj 100 évig még ! - Kívántam neki búcsúzóul.

- Meglesz Pannikám ! - mondta. Csakazért is !

 Talizmán.

Tegnap kaptam egy barátomtól. Forgatom, nézegetem az üvegdarabot, kedves, szép érzések futnak át rajtam.

Sima, kellemes, sejtelmes. Arra gondolok, micsoda gyógyhatása lehet ennek a kis talizmánnak, ha már a kezemben tartása is jóleső.

Most őrülten keresem neki a megfelelő helyet.

Zsebben nem hordhatom, az veszélyes rá nézve.

Talán a 635 db táskám egyikébe tegyem ? De melyikbe ? Hiszen jól elfelejteném, és ott kotorásznék a piros, a fehér, a fekete táskák között teljesen kétségbeesve...Rossz ötlet.    

A fejpárnám alá sem tehetem , mert amilyen rossz alvó vagyok, addig kecmeregnék, míg leverném.

A pénztárcámban sincs jó helye, szinte biztos, hogy kirántanám, amikor kapkodva keresnék benne valamit, mondjuk a bankkártyámat szoktam.

Egyszer csak megakad a szemem egy helyes kis hímzett zacskón, a számítógép mellett lóg kihasználatlanul. Még a Barbarától kaptam jó régen.

Megvan !  Jobb helyet nem is találhattam volna neki. Mivel úgyis mindig a számítógépen lógok , így közel lesz hozzám, és egészen közelről ontja rám majd áldásos hatását. Így jó. Mellé raktam a kis kőszívet is...                

Most talán...

 Ezzel kelek reggelente. Ezzel a gondolattal. És nagy elhatározásokkal. Ma ezt fogom csinálni, azt fogom csinálni...

Friss vagyok, tele elképzelésekkel, tervekkel.

És ahogy múlnak az órák, úgy párolog el az én kedvem is.

Egyetlen kérdés , ami jellemző ezekre a napokra: "Minek ?"

Szeretném tudni, mi történik velem, úgy mégis ? Mi a bajom ? A gyászév már lassan letelik, halványul az ő emléke is.

Aztán reggel, amikor könnyel teli szemekkel ébredek, elképedek. Honnan tud ennyi könny előjönni ? Miből ? Kitől? Miért ?

 Jóbarátom azzal vigasztalt a múltkor:

- Nem baj csibe, bőgjél csak. Kevesebbet fogsz pisilni...

Nincs mese, gondoltam, segítséget kell kérnem valami pszihodoktortól. Keresgélek a telefonkönyvben, forgatom a lapokat , és elképzelem magam, úgy, mint a filmekben .

Fekszem az ágyon, és a doki ott ül, jegyzetel, és én csak mondom.

Érdekes, hogy soha nem női orvost látok jegyzetelni, hanem fiatal, csinos férfi dokikat...ez a felfedezés nagyon meglepett. Meg az is, amikor az utcán rám néz egy férfi, és én visszabámulok rá. Úristen, mi történik velem ?

Barátnőm megfejtette a rejtvényt.

- Cserép - mondta. - Te nem bírod a magányt. Keresünk neked valakit, na.

Attól fogva nem volt nyugtom tőle. Mindenféle férfiaknak mutatott be, elcipelt közös bulikba, ahol általában az történt, hogy ő bepasizott, én meg ott kortyolgattam egyedül az italomat. Közben csúnyának, elesettnek éreztem magam, és ezerrel bántam már, hogy hallgattam rá.

Aztán reggel valami történt. Kinyitottam az ablakot, a nyár édes illata tolult be a szobámba, és egy édes kismadár a fenyőfán diadalmasan trillázott, a nap besütött, és én boldognak éreztem magam.

És akkor zene, és kávé, talán még tácoltam is. Ismerkedős pasik nélkül, egyedül, mégis jókedvűen...

Valami történt...

 És  lassan már egy éve. Soha, soha nem hittem volna, hogy az ember hirtelen így magára tud maradni. Mert hirtelen volt. Júniusban, igaz, hogy lassacskán, de elkísért a Dani ballagására. Jóízűen evett is. Bár a botja már vele volt.

Júliusban már nem akartam magára hagyni, bár be volt fizetve a római út, szívem nagy vágya.

De ő küldött.

- Megleszek - mondta.    

-Főzzél valami finomat, megleszek.

 Akkor már szinte egész nap feküdt. Nem fájt semmije, sokat aludt.

Megfőztem a kedvenc kajáját öt napra, és mindenkit mozgósítottam megőrzés céljából. A jobb és bal szomszédok. a  tatai gyerekek, a barátnőm, mind szent esküvel fogadták, hogy vigyáznak rá. Sőt, még a nászasszonyomat is ráuszítottam. Mérges volt rám, mert állandóan csöngött a telefonja, sorban hívogatták, pedig ő csak aludni szeretett volna...Én is felhívtam párszor, örült nekem, teljesen érthetően elmondta, hogy van.

Csak mikor megjöttem, tudtam meg, hogy szinte semmit nem evett

A többi villámcsapás szerűen folytatódott    . Hatalmasra dagadt láb, fuldoklás, lihegés, de nem panaszkodott. Ő sohasem panaszkodott. Emlékszem, egyszer két hétig mászkált törött lábujjal, de csak nagy sokára mondta el nekem.

 Előttem van a kép, amikor azt mondta egy reggelen :

- Mama , én haldoklom.

Ezen aztán jól összevesztünk, mit ijesztegetsz mondtam, a Parkinson kórban még senki nem halt bele, mondtam, nem hagyhatsz itt mondtam...de csak elnézett a távolba a fejem felett.

Ez július 26-án volt.

Augusztus 4-én elment. Úgy ment el, ahogy élt. Csöndesen, panasz nélkül, méltósággal...