És  lassan már egy éve. Soha, soha nem hittem volna, hogy az ember hirtelen így magára tud maradni. Mert hirtelen volt. Júniusban, igaz, hogy lassacskán, de elkísért a Dani ballagására. Jóízűen evett is. Bár a botja már vele volt.

Júliusban már nem akartam magára hagyni, bár be volt fizetve a római út, szívem nagy vágya.

De ő küldött.

- Megleszek - mondta.    

-Főzzél valami finomat, megleszek.

 Akkor már szinte egész nap feküdt. Nem fájt semmije, sokat aludt.

Megfőztem a kedvenc kajáját öt napra, és mindenkit mozgósítottam megőrzés céljából. A jobb és bal szomszédok. a  tatai gyerekek, a barátnőm, mind szent esküvel fogadták, hogy vigyáznak rá. Sőt, még a nászasszonyomat is ráuszítottam. Mérges volt rám, mert állandóan csöngött a telefonja, sorban hívogatták, pedig ő csak aludni szeretett volna...Én is felhívtam párszor, örült nekem, teljesen érthetően elmondta, hogy van.

Csak mikor megjöttem, tudtam meg, hogy szinte semmit nem evett

A többi villámcsapás szerűen folytatódott    . Hatalmasra dagadt láb, fuldoklás, lihegés, de nem panaszkodott. Ő sohasem panaszkodott. Emlékszem, egyszer két hétig mászkált törött lábujjal, de csak nagy sokára mondta el nekem.

 Előttem van a kép, amikor azt mondta egy reggelen :

- Mama , én haldoklom.

Ezen aztán jól összevesztünk, mit ijesztegetsz mondtam, a Parkinson kórban még senki nem halt bele, mondtam, nem hagyhatsz itt mondtam...de csak elnézett a távolba a fejem felett.

Ez július 26-án volt.

Augusztus 4-én elment. Úgy ment el, ahogy élt. Csöndesen, panasz nélkül, méltósággal...