Nem történt semmi...

Kb. 15 éve nem láttam az öreget. Alapvetően jó viszonyban voltunk, mindig kedvesen köszönt, és őszinte érdeklődést láttam a szemében, amikor a hogylétem felől érdeklődött.

Most is úgy tűnt, örül nekem.

- Pannika, de régen láttam magát ! Örülök ! - és tényleg. 

Én is örültem neki. Egészen addig, amíg kutatóan a szemembe nézett, és a fejét csóválta.

- Mi történt magával ? - kérdezte.

- Miért kérdi Béla bácsi ? - kérdeztem vissza.

- Csak mert olyan nem jól néz ki. - Hát mit mondjak, szíven ütött a megállapítása.

-Hogyhogy nem jól ? Mi a baj ? - kérdeztem.

- Hát olyan szép kis arca volt emlékszem, tudja, olyan kis őszibarack.

-Meg le is fogyott nagyon. Eszik maga rendesen? - tette fel a költői kérdést.

Hebegtem , habogtam, nem tudtam mit válaszoljak.

Látta, hogy kicsit elvetette a sulykot, próbált is korrigálni, de bár ne tette volna !

- Ugye hát mit lehet tenni ...az idő megy.

Újra rám nézett, biztosan látta az arcomon a gondolataimat, mert szabadkozni kezdett.

Pedig hát nem történt semmi. Csak éppen időközben 76 éves lettem...

 

Jancsi halála...

Szomorú hír járta végig a Kisvasút utcát. Szembe szomszédom halálhíre terjedt el gyors ütemben.

Igazi erdei ember volt. Tőle tudtam meg ennek az erdőrésznek a nevét is : Jancsi halála...

Mostanában már nem volt itthon, egyedül élt, a lábai fájtak, nem volt már jó neki a kis házban, bevonult a Szépkorúak otthonába.

Egy ideje tényleg nem láttam, szíven ütött, a hír , hogy Jancsi meghalt. Kicsit sírdogáltam is, hiszen majd' 50 évig voltunk jó szomszédok. Mindenben segített, ha hívtuk, jött. Az első sárgabarackot, az első érett fügét mindig tőle kaptuk. 

Most meg ez a szörnyű hír.  amíg szomszédunk vplt

A  kis erdészház, ahol Jancsi lakott,  amíg szomszédok voltunk..  Jó szomszédok.

Tegnap reggel megyek a boltba, hát ki biceg szemben velem, mint János. Teljesen élőnek tűnt, kicsit húzta a lábát, de azt már megszoktuk.

Nem értette, miért borulok a nyakába, és adok két cuppanós puszit az arcára...

De megörült a pusziknak, láttam.

Aztán elmeséltem, mit hallottam.

- Hát ki talál ki ilyeneket -szörnyülködött. Még ilyent ! Hát látod, élek !

Nevetett, és újra átölelt.

Aztán búcsúzóul csak annyit mondott :

- Tudod, mit mondanak arról, akinek még életében halálhírét keltik?

Szinte egyszerre mondtuk :

- Hogy még sokáig fog élni !

Bizony bizony . Így ért véget a szomorú hír , amit a "Jancsi haláláról" meséltem.

- Élj 100 évig még ! - Kívántam neki búcsúzóul.

- Meglesz Pannikám ! - mondta. Csakazért is !

Most talán...

 Ezzel kelek reggelente. Ezzel a gondolattal. És nagy elhatározásokkal. Ma ezt fogom csinálni, azt fogom csinálni...

Friss vagyok, tele elképzelésekkel, tervekkel.

És ahogy múlnak az órák, úgy párolog el az én kedvem is.

Egyetlen kérdés , ami jellemző ezekre a napokra: "Minek ?"

Szeretném tudni, mi történik velem, úgy mégis ? Mi a bajom ? A gyászév már lassan letelik, halványul az ő emléke is.

Aztán reggel, amikor könnyel teli szemekkel ébredek, elképedek. Honnan tud ennyi könny előjönni ? Miből ? Kitől? Miért ?

 Jóbarátom azzal vigasztalt a múltkor:

- Nem baj csibe, bőgjél csak. Kevesebbet fogsz pisilni...

Nincs mese, gondoltam, segítséget kell kérnem valami pszihodoktortól. Keresgélek a telefonkönyvben, forgatom a lapokat , és elképzelem magam, úgy, mint a filmekben .

Fekszem az ágyon, és a doki ott ül, jegyzetel, és én csak mondom.

Érdekes, hogy soha nem női orvost látok jegyzetelni, hanem fiatal, csinos férfi dokikat...ez a felfedezés nagyon meglepett. Meg az is, amikor az utcán rám néz egy férfi, és én visszabámulok rá. Úristen, mi történik velem ?

Barátnőm megfejtette a rejtvényt.

- Cserép - mondta. - Te nem bírod a magányt. Keresünk neked valakit, na.

Attól fogva nem volt nyugtom tőle. Mindenféle férfiaknak mutatott be, elcipelt közös bulikba, ahol általában az történt, hogy ő bepasizott, én meg ott kortyolgattam egyedül az italomat. Közben csúnyának, elesettnek éreztem magam, és ezerrel bántam már, hogy hallgattam rá.

Aztán reggel valami történt. Kinyitottam az ablakot, a nyár édes illata tolult be a szobámba, és egy édes kismadár a fenyőfán diadalmasan trillázott, a nap besütött, és én boldognak éreztem magam.

És akkor zene, és kávé, talán még tácoltam is. Ismerkedős pasik nélkül, egyedül, mégis jókedvűen...

Valami történt...

 És  lassan már egy éve. Soha, soha nem hittem volna, hogy az ember hirtelen így magára tud maradni. Mert hirtelen volt. Júniusban, igaz, hogy lassacskán, de elkísért a Dani ballagására. Jóízűen evett is. Bár a botja már vele volt.

Júliusban már nem akartam magára hagyni, bár be volt fizetve a római út, szívem nagy vágya.

De ő küldött.

- Megleszek - mondta.    

-Főzzél valami finomat, megleszek.

 Akkor már szinte egész nap feküdt. Nem fájt semmije, sokat aludt.

Megfőztem a kedvenc kajáját öt napra, és mindenkit mozgósítottam megőrzés céljából. A jobb és bal szomszédok. a  tatai gyerekek, a barátnőm, mind szent esküvel fogadták, hogy vigyáznak rá. Sőt, még a nászasszonyomat is ráuszítottam. Mérges volt rám, mert állandóan csöngött a telefonja, sorban hívogatták, pedig ő csak aludni szeretett volna...Én is felhívtam párszor, örült nekem, teljesen érthetően elmondta, hogy van.

Csak mikor megjöttem, tudtam meg, hogy szinte semmit nem evett

A többi villámcsapás szerűen folytatódott    . Hatalmasra dagadt láb, fuldoklás, lihegés, de nem panaszkodott. Ő sohasem panaszkodott. Emlékszem, egyszer két hétig mászkált törött lábujjal, de csak nagy sokára mondta el nekem.

 Előttem van a kép, amikor azt mondta egy reggelen :

- Mama , én haldoklom.

Ezen aztán jól összevesztünk, mit ijesztegetsz mondtam, a Parkinson kórban még senki nem halt bele, mondtam, nem hagyhatsz itt mondtam...de csak elnézett a távolba a fejem felett.

Ez július 26-án volt.

Augusztus 4-én elment. Úgy ment el, ahogy élt. Csöndesen, panasz nélkül, méltósággal...

Favágitó

Meg is van a következő szó, ez pedig a favágitó...ezt biztosan ismeritek. Egy farönk, ahol a fát vágtuk apró darabokra. Sőt, drága édesanyánk még a levágni való állatokat is itt végezte ki.

Ezt nem szerettem, de enni muszáj volt.
Talán ezért is nem olyan kedves nekem ez a szó , mint a csordáskörte. Rossz emlékeim vannak vele kapcsolatban.
Amikor az unokaöcsém hüvelykujját hosszában kettévágtam rajta, az a legrosszabb emlékem. Már nem tudom, mit akartunk kettévágni közösen, de az ujját biztos nem.
Mégis nagyon kikaptam akkor. Csoda, ha nem szeretem? 
Milyen játékos neve van,  mégis milyen veszélyes...

Elmúlt...

Az idén nagyon féltem ettől a naptól....Ugyanúgy készültem pedig, mint eddig az évek során.Valahogy az idei Halottak napja fájdalmasabb volt az eddigi összes évfordulónál...Ha az embernek friss gyásza van, sokkal, de sokkal nehezebb minden.
Csukás István szívbemarkoló sorai járnak a gondolataimban állandóan:

Istenke, vedd térdedre édesanyámat, 
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert Ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé már nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen.....

Idáig szoktam érni, amikor a könny patakzani kezd az arcomon.Vajon mikor tudom sírás nélkül végigmondani  ezt a gyönyörű verset?