Elment....

Meghalt a barátnőm, elment....egész éjjel vele álmodtam.Érdekes.Fiatalok voltunk, szépek és jókedvűek.És kicsattanóan egészségesek.....milyen jó volt! Együtt készülni az ünnepekre, te ezt sütsz, én azt....megbeszélni az élet dolgait, megvígasztalni, ha fáj valami, és segíteni, segíteni...ebben nagy mester volt.Még betegen is főzni akart nekem, amikor egy napra el kellett utaznom.Majd' harminc éves barátságunk alatt többszőr segített ő nekem, mint én neki.Valahogy fórja volt ebben.Ami nagyon fáj, hogy nem tudtam meglátogatni a kórházban.Az első napokban még kómában feküdt, aztán mire magohoz tért, én lettem őrült náthás, és köhögős.Nem mertem vállalni a kockázatot, hogy megfertőzzem amúgy is legyengült szervezetét.
Mondom.Egész éjjel vele álmodtam.Reggel aztán jött a telefon, barátnőm az este örökre lehúnyta szemét.
Egyszer, amikor nagy jókedvűen savanyúságot raktunk el télre, persze azt is közösen, olyan hála, és szeretet kapott el, hogy mondtam egy nagy hülyeséget: Ígérjünk meg valamit.Ígérjük meg, hogyha meghalunk, viszünk egymás sírjára virágot....Rámnézett, és elnevette magát: Jó, majd éjfélkor találkozunk a nagykeresztnél...
Ekkor kapcsoltam, mit is mondtam.Azt akartam.....azt akartam mondani, hogy ígérjük meg, ha valamelyikünk hamarabb hal meg, visz a másik sírjára virágot.
Akkor még úgy tűnt, az a másik én leszek, hiszen megtámadott a halálos kór, a mellrák.
És IGEN! Az életemet is ő mentette meg.Azzal, hogy nem hagyott siránkozni, nem hagyta, hogy a fejemet a homokba dugjam, hanem azonnal intézkedett.Telefonálgatott, kiosztotta a szerepeket, és másnap már a kórházban találtam magam.Nem érted, te lüke? - mondta.Itt minden perc számít.....

Ő tudta, de én nem. Náthásan is be kellett volna mennem a kórházba látogatni.Megfogni a kezét, és elmondani, milyen jó ember ő, és mennyire szeretem.
Már késő.
Vihetem a virágot....