Öreg pincénk....

az öreg présházak...

Tegnap aztán végre bekerült az összes leander, és muskátli a présházunkból, ahol eddig téli álmukat aludták. Gyönyörű idő volt, mi kábultan néztük a varázslatos tavasz munkálkodását. Öreg pincénk  egy mélyút végén van, 1873-ban készült, legalábbis a présház ajtaja felett ez a szám díszeleg.Odabenn mintha megállt volna az élet, semmi sem változott.A régi német prés annyi idős, mint maga a présház, még működőképes, minden szüretkor ezen préseli a férjem a jó kis nedűt.Jobb felől egy oldalág van, ami most el van torlaszolva mindenféle cuccal. Ide bújtak a család nőtagjai a második világháború alatt a katonák zaklatásai elől...Egyetlen változás az, hogy két éve, a pinceszomszédok javaslatára bevezettettük a villanyt. Nem mondom, jó dolog, de a gyertyafénynek nincsen párja.Amúgy, szinte megállt itt az élet....

Amíg férjem a hordókat rendezi, én persze kint bóklászok...Szinte fejbevág az erős ibolyaillat, amely megreked a mélyúton. Örömmel látom, hogy a medvehagyma már átverekedte magát az  avaron, és kidugta zsenge leveleit.Hamarosan ehető lesz.De nicsak ! Valami mozog az avarban! Előszőr a szelíd kis siklóra gondoltam, amely már tavaly is nálunk lakott, de aztán, ahogy a hagymákat vizsgáltam , éreztem, hogy figyel valaki...Akkor vettem észre az avarba fúrt lukból az érdeklődő kis fejet.Nem ijedt meg, nem futott el, barátságosan hagyta magát még fényképezni is.Olyan kedvesen nézett rám gombszemeivel, hogy még én sem kezdtem el ijedtemben sikoltozni, pedig mint amolyan nő, félek az egértől...Nahát!