Kis földim...

Három éve, amikor a szülőfalumban jártam, hazafelé megálltam gyermekkorom kedves színhelye, a kovácsműhely előtt...Ó az a kovácsműhely! Hányszor álltunk meg előtte iskolából jövet, ámulva néztük, ahogy a kovács és a segédje bőrkötényben ütötték a felhevült vasat, aztán ahogy a forró vas sistergett, mikor a hideg vízbe eresztették.Csengett az üllő, szikrát vetett a vas, és a hatalmas, bozontos szakállú kovácsmesternek a szeme sem rebbent, ahogy nagy komolyan végezte a munkáját..
Órákig el tudtuk volna nézni a húgommal, de tudtuk, hogy édesanyánk már vár bennünket az ebéddel, és nagyon szigorú tudott lenni, ha nem értünk haza időben.
Legjobban a lópatkolás bilincselt le bennünket.Sajnáltuk a lovat, mikor lábát hátrafeszítve rárakták a patkót, és a műhely környékét elöntötte az égő szaru semmihez sem hasonlítható illata.Egyszerűen nem tudtuk elképzelni, hogy  ne fájjon a szegény állatnak...
A kovácsműhelyt már lebontották, nem messze tőle buszmegállót építettek. A megálló előtt gyönyörű, hatalmas szomorúfűz áll. Ebből hoztam öt kis ágat, remélve, hogy megmarad majd nálunk...Cipeltem   hosszú kilométereken át a bőröndömben, a ruháim között. Nagybátyám csak nevetett: -Te Annus - mondta- iszen nem fog az megüdülni...mifelénk így mondják ha valami megered, megéled, gyökeret ver, vagy tudom is én, hány fajta szóval fejezik ki...a megüdül, annyira találó !

Az ötből három megeredt, kettőt még abban az évben kitéptek.Ez az egy maradt, és úgy látszik, most, hogy áttörte a sifrás talajt, meg is marad.Igaz, valami barbár ennek is letörte a tetejét, gondolom ő is szaporítás céljából. Ettől most kicsit formátlan. Sokat jelent nekem ez a fa.Nem is kell behúnynom a szememet, hogy lássam magam előtt a kis kovácsműhelyt. Nyitott szemmel álmodom, és így is hallom az üllő csengését....