Búcsú a nyírfáktól.

Szerettem őket.Sokszor szorítottam arcomat hófehér törzsükhöz megnyugvást lelve érintésüktől.
A nyírfák egyidősek a házunkkal, negyven évesek.Emlékszem, vérre menő vita folyt arról, mi legyen a ház előtt.A férjem szőlőlugast akart, én meg voltam őrülve a nyírfákért. Ki gondolta volna, hogy ekkorára megnőnek, és komoly veszélyforrást jelentenek a villanyvezetékre, a szomszédos házakra, és ránk is...eljött az idő, amikor komolyan el kellett gondolkodnunk, mi lesz velük.Csak hát nem könnyű a döntés, hiszen szinte családtagok ők, a három nyírfa.Tavasszal zsenge zöld levelükkel, nyáron az enyhülést adó hűs lombokkal, ősszel a gyönyörű sárga koronájukkal, télen fehér kérgükkel az egész család kedvencei ők...Látták felnőni, és útnak indulni a gyerekeket, látták az idős rokonokat, akik már nincsenek közöttünk.Amíg aktív voltam, minden reggel alattuk indultam munkába.

Nagyon szerettek nálunk lenni, a házunk helyén valaha kőfaragó volt, és valószínű, kedvelik a sifrás, köves talajt, mert óriásira nőttek.A héten megjelent a kosaras autó, és elkezdték a vagdosást.Aztán kiderült, hogy magasabb kell, mert ez a derekáig sem ért. Szerdán jönnek újra.
Elhatároztam, hogy nem leszek itthon.Nem nézem végig a halálukat....