Voltak azért jó napok is...

Például a házassági évfordulónk.
A 45- ös szám misztériumát csökkentette ugyan a tény, hogy az uram a beígért majki kirándulást minden áron bojkottálni akarta. 

De aztán megadta magát. Így történt, hogy a szentmise után nem kellett a "sparhert" mellé állnom, mert azt gondoltuk, hogy majd beülünk valahová ebédelni...

Majk. Továbbra is gyönyörű, továbbra is megnyugtató. És mintha csak külön ajándék lenne erre a napra, a Kulturális Örökség Napja alkalmából ingyenes belépés volt, egy kedves vezetővel.

S mivel rajtunk kívül ezt mindenki tudta, hatalmas tömeg gyűlt össze. Ez egy kicsit rontott a kedvemen,  de ez a hely újra, meg újra elbűvölt.Olyannyira, hogy eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha itt élnénk. Tetszett a gondolat.Az egyszerű, szép, dolgos, jámbor élet gondolata, TV, rádió nélkül, csak a csend, csak a nyugalom.Már láttam magam a szép kis gyógynövénykertben dolgozgatni, és az egyszerű, praktikus konyhában tenni-venni.

Aztán, hogy megéheztünk, étel után néztünk, de az nem volt. Ismerni kell a férjem "rossz" szokását, ellentétben velem, nem tud étteremben jóízűen enni.

Nem mentünk be a Négy baráthoz címzett fogadóba sem, kicsit még kóboroltunk, és én vettem észre először, hogy már nem is húzza úgy a fájós lábát, még a sok lépcső sem viselte meg.

Ezt is betudtuk a hely jótékony kisugárzásának, és megnyugodva, kisimultan indultunk vissza.

Hazafelé aztán vettünk egy egész, kész grillcsirkét, otthon krumplit sütöttünk hozzá, és egy-egy pohár borral koccintottunk a nagy napra.

Szép volt.