2011. október 3.

Közeleg az idő.....

...sajnos, közeleg. Nekem az október mindig egy nehéz hónap.Mázsás teherként nehezül rám 2008. októbere, édesanyánk halálának évfordulója.
Hogyan is  nem vettük észre? Amikor aggodalmaskodtam, a húgom leintett:
- Hiszen vasárnap is olyan jó evett !- Édesem, drága kishúgom ! Annyira egyszerű nála a képlet: aki eszik, az nem halhat meg.
Én azonban tovább aggodalmaskodtam. És bohóckodtam. Pedig belül tudtam, hogy haldoklik....
Az utolsó tavaszon...
Hiszen tavasszal még minden olyan egyszerű volt. Jól érezte magát a Szent Mihály Otthonban, ahová sok-sok rágódás után befektettük. Hiába, mindenki dolgozott akkor még nálunk, és a 24 órás felügyeletet nem tudtuk neki biztosítani...mert egy anya felnevel három gyereket, de három gyerek nem tud egy anyát ápolni...ez régi igazság. Minden nap mentünk felváltva.A tavasz olyan gyönyörű volt! Milyen jókat nevetgéltünk ! Azt hittük, ez örökké így lesz majd: mi szépen bejárunk hozzá, visszük az unokákat, a virágokat, a finom falatokat...és hogy még messze van az az idő.
Pedig milyen közel volt... Eljött a szeptember, az utolsó meleg napsugarakat kihasználva az öregek az udvaron üldögéltek...ki a padokon , ki pedig mint anyánk is, a tolókocsiban. Persze, feltűnhetett volna, hogy miért van jó erős kötéllel a kocsiba kötözve, de nem tűnt fel.
Mosoly
A mama pedig mosolygott. Igaz, ez a mosoly már szomorkásabb volt. Igaz, láttam én, hogy tavasz óta sokat fogyott, de gondoltam, most nincs olyan jó étvágya. Körbeugráltam, bohóckodtam, hogy jókedvre derítsem. Előkaptam frissen szerzett fényképezőgépemet, és hozzá hajolva bíztattam :
- Mama! Csí-í-íz ! Vette a lapot, és megpróbált a gépbe mosolyogni. De az arca szigorú maradt....
Ez szeptember közepe táján volt. Október is gyorsan eljött. Az utolsó hét első napján, hétfőn, valami nagyon furcsát vettem észre... Az én édesanyám csak feküdt. Szeméből nem csillant semmi érdeklődés, most nem kritizálta a szoknyám hosszát, de még a kócos hajam se érdekelte. Pillantásom az éjjeliszekrényre esett, rajta a lázmérő, és egy szentkép, mely tanúsítja, hogy megkapta a betegek kenetét...mindent értettem. Tudtam, hogy készülnünk kell.
A húgom még mindig nem akarta elhinni... Néztem édesanyám arcát, ami olyan távolinak tűnt most. Láttam, hogy  már egészen más helyeken jár gondolatban. Bóbiskolt, néha felriadt, ilyenkor megkérdezte: - Te vagy Annus ? - és újra becsukta a szemét.
Nem lehettem ott, amikor végképp lehúnyta, nem értem oda. A két testvérem, mivel helyben laktak, azonnal ott teremtek, ahogy a nővérek szóltak, hogy itt az idő. Én buszra szálltam, de már elkéstem.
Mint mindig. 

5 megjegyzés:

  1. Nem késtél te el Annus! Hisz egész életében, életedben mellette álltál és szeretted. Meg még most is. Meg Ő is téged. Nem késtél el, mert ezt Ő is tudta és te is tudod. Ott voltatok, vagytok egymás szívében.

    VálaszTörlés
  2. A szív sebe nehezen gyógyul, bizony hosszú idő kell hozzá.S mindig kínozza az embert az a " mi lett volna ha...."
    Nem tudhatjuk! Maradjon meg az a szép érzés, amikor édesanyád mosolyog és Annust keresi, mert jó Anya volt ő.

    VálaszTörlés
  3. ........ köszönöm, hogy megosztottad velünk.

    VálaszTörlés
  4. Az enyéim májusban mentek el, hat napom volt, hogy megsirassam az egyiket, aztán már mindkettőt sirattam. Mulasztásaim soká nehezedtek rám mázsás teherként. Ma már megbocsátottam magamnak.
    http://partfal.blogspot.com/2010/12/ma.html
    http://partfal.blogspot.com/2010/12/hutlen-anyamnak-hat-megis-csak-hutlen.html

    VálaszTörlés