Anyám arca...

Lassan éjfél, és nem jön álom a szememre.Vészesen közeledik az öcskös születésnapja, és még semmi ajándékom nincs. Ez bánt, vagy a közelgő évforduló? Valami jó kis ajándék lenne jó, izgalmas, jópofa, aminek örül...Egyszerre megvilágosodom : hát igen! Ez nagy ötlet ! Megrajzolom édesanyánk portréját!
Nem hiszem, hogy ennél nagyobb örömet tudnék szerezni neki.
Leóvakodom a konyhába lábujjhegyen, nehogy életem értelme megint megkérdezze: hova, hova éjnek évadján?
A leggyorsabb a pasztellezés, ezért azzal kezdem. Egy kicsi fénykép alapján próbálkozom, amit még a 80. születésnapján készítettünk, ahogy nagy szigorúan ül a virágok között, az arcán a mosolynak csak halvány árnyéka látszik.
Haladok. A homloka, az orra, az idős korában is szinte fekete haja, szemei élénk csillogása szép lassan kirajzolódnak. Igen, ez ő. A mama. Csak a szája, az nem és nem sikerül ! Nem tudom visszaadni azt a szigorúságon átsütő mosolyát, amely egyszerre keserű és édes, szigorú és megbocsátó, lágyságában is kemény... Satírozok, radírozok, kapargatok, már majdnem sírok. És dühös vagyok. Nem, nem őrá, hanem magamra. Ámbár őrá is. Hogy lehet ilyen törvénytelenül mosolyogni?
Mama, segíts !  Hiszen hőn szeretett kisfiadat akarom meglepni ezzel a képpel !Nem magam miatt, tudom, hogy én mindig  rossz lányod voltam , sok bosszúságot, mérget okoztam neked, meg bánatot...Hányszor sírtál miattam, amikor elcsavarogtam, szájaltam, és nem fogadtam szót! Még a rám bízott kisebbeket is belevittem a rosszba...tudom.

Serceg a kréta, és folyik a könnyem.Megtörlöm a szemem, és ahogy a képre nézek, szembe néz velem a mama....igen! Szája körül az édes-szomorú, szigorú mosolyféle...s a szeme vidáman csillog.