Jön már a bika....

A frászt hozta rám....Cirógató napsütésben végre kimentünk a kaszálónkra, hogy a szélén lévő két jófajta diófánk termését felszedjük, mielőtt más, ügyesebb emberke meg nem előz bennünket...Száraz lomb zizzen, nyájas, gyönyörű délután van.Ahogy ott kotorászok, érzem, hogy valaki figyel.Ahogy feltekintek, szemem a bika kíváncsi szemével találkozik, akit sajnos nem vettem észre. Valaki kikötötte, hogy legelgessen ott, de fogalmam sem volt, milyen hosszú az a kötél.

 Persze, hogy sikítottam...Erre aztán  nagy dobogással megindult felém, és igencsak barátságtalan volt a nézése...Eldobva diót, botot, szaladtam az autónk felé, a bika utánam...a kötél azonban megfeszült, és hála az égnek nem engedte tovább.

Erre aztán végképp megvadult őkelme, és első mérgében a szénaboglyának esett neki, szarvával össze-vissza öklelte hatalmas port kavarva.Mikor a boglyát elintézte, ismét engem vett célba.

Nagyon megijedtem. Ha elszakad a pányva, vagy kihúzza a karót, amihez kikötötték, nekem végem! A férjem csak nevetett. Kiderült, hogy ő már régóta jó barátságban van a bikával, mivel többet jár a földre, mint én.

A bika meg, mintha érezné az erőfölényt, folyamatosan engem bámul, ha én mozdulok, ő is, ha megállok, ő is megáll.

Sose lássak diósbeiglit, de én nem kockáztatom az életemet ! Beültem a kocsiba, és onnan fényképeztem.Addigra már megszelidült...Állt a napsugarak alatt,  nyugodtan nézegetett, és a szeme! A szemében láttam valami kajánságot....olyasmit, mint a férjem szemében.