Jancsi halála...

Szomorú hír járta végig a Kisvasút utcát. Szembe szomszédom halálhíre terjedt el gyors ütemben.

Igazi erdei ember volt. Tőle tudtam meg ennek az erdőrésznek a nevét is : Jancsi halála...

Mostanában már nem volt itthon, egyedül élt, a lábai fájtak, nem volt már jó neki a kis házban, bevonult a Szépkorúak otthonába.

Egy ideje tényleg nem láttam, szíven ütött, a hír , hogy Jancsi meghalt. Kicsit sírdogáltam is, hiszen majd' 50 évig voltunk jó szomszédok. Mindenben segített, ha hívtuk, jött. Az első sárgabarackot, az első érett fügét mindig tőle kaptuk. 

Most meg ez a szörnyű hír.  amíg szomszédunk vplt

A  kis erdészház, ahol Jancsi lakott,  amíg szomszédok voltunk..  Jó szomszédok.

Tegnap reggel megyek a boltba, hát ki biceg szemben velem, mint János. Teljesen élőnek tűnt, kicsit húzta a lábát, de azt már megszoktuk.

Nem értette, miért borulok a nyakába, és adok két cuppanós puszit az arcára...

De megörült a pusziknak, láttam.

Aztán elmeséltem, mit hallottam.

- Hát ki talál ki ilyeneket -szörnyülködött. Még ilyent ! Hát látod, élek !

Nevetett, és újra átölelt.

Aztán búcsúzóul csak annyit mondott :

- Tudod, mit mondanak arról, akinek még életében halálhírét keltik?

Szinte egyszerre mondtuk :

- Hogy még sokáig fog élni !

Bizony bizony . Így ért véget a szomorú hír , amit a "Jancsi haláláról" meséltem.

- Élj 100 évig még ! - Kívántam neki búcsúzóul.

- Meglesz Pannikám ! - mondta. Csakazért is !

 Talizmán.

Tegnap kaptam egy barátomtól. Forgatom, nézegetem az üvegdarabot, kedves, szép érzések futnak át rajtam.

Sima, kellemes, sejtelmes. Arra gondolok, micsoda gyógyhatása lehet ennek a kis talizmánnak, ha már a kezemben tartása is jóleső.

Most őrülten keresem neki a megfelelő helyet.

Zsebben nem hordhatom, az veszélyes rá nézve.

Talán a 635 db táskám egyikébe tegyem ? De melyikbe ? Hiszen jól elfelejteném, és ott kotorásznék a piros, a fehér, a fekete táskák között teljesen kétségbeesve...Rossz ötlet.    

A fejpárnám alá sem tehetem , mert amilyen rossz alvó vagyok, addig kecmeregnék, míg leverném.

A pénztárcámban sincs jó helye, szinte biztos, hogy kirántanám, amikor kapkodva keresnék benne valamit, mondjuk a bankkártyámat szoktam.

Egyszer csak megakad a szemem egy helyes kis hímzett zacskón, a számítógép mellett lóg kihasználatlanul. Még a Barbarától kaptam jó régen.

Megvan !  Jobb helyet nem is találhattam volna neki. Mivel úgyis mindig a számítógépen lógok , így közel lesz hozzám, és egészen közelről ontja rám majd áldásos hatását. Így jó. Mellé raktam a kis kőszívet is...                

Most talán...

 Ezzel kelek reggelente. Ezzel a gondolattal. És nagy elhatározásokkal. Ma ezt fogom csinálni, azt fogom csinálni...

Friss vagyok, tele elképzelésekkel, tervekkel.

És ahogy múlnak az órák, úgy párolog el az én kedvem is.

Egyetlen kérdés , ami jellemző ezekre a napokra: "Minek ?"

Szeretném tudni, mi történik velem, úgy mégis ? Mi a bajom ? A gyászév már lassan letelik, halványul az ő emléke is.

Aztán reggel, amikor könnyel teli szemekkel ébredek, elképedek. Honnan tud ennyi könny előjönni ? Miből ? Kitől? Miért ?

 Jóbarátom azzal vigasztalt a múltkor:

- Nem baj csibe, bőgjél csak. Kevesebbet fogsz pisilni...

Nincs mese, gondoltam, segítséget kell kérnem valami pszihodoktortól. Keresgélek a telefonkönyvben, forgatom a lapokat , és elképzelem magam, úgy, mint a filmekben .

Fekszem az ágyon, és a doki ott ül, jegyzetel, és én csak mondom.

Érdekes, hogy soha nem női orvost látok jegyzetelni, hanem fiatal, csinos férfi dokikat...ez a felfedezés nagyon meglepett. Meg az is, amikor az utcán rám néz egy férfi, és én visszabámulok rá. Úristen, mi történik velem ?

Barátnőm megfejtette a rejtvényt.

- Cserép - mondta. - Te nem bírod a magányt. Keresünk neked valakit, na.

Attól fogva nem volt nyugtom tőle. Mindenféle férfiaknak mutatott be, elcipelt közös bulikba, ahol általában az történt, hogy ő bepasizott, én meg ott kortyolgattam egyedül az italomat. Közben csúnyának, elesettnek éreztem magam, és ezerrel bántam már, hogy hallgattam rá.

Aztán reggel valami történt. Kinyitottam az ablakot, a nyár édes illata tolult be a szobámba, és egy édes kismadár a fenyőfán diadalmasan trillázott, a nap besütött, és én boldognak éreztem magam.

És akkor zene, és kávé, talán még tácoltam is. Ismerkedős pasik nélkül, egyedül, mégis jókedvűen...

Valami történt...