A kötény...

Igen, így igaz. Kapkodós vagyok. És figyelmetlen. És szerencsétlen.

"Etebota " - így mondta édesanyánk, ha valamit leejtettem, összetörtem, ügyetlenkedtem.

De most, 75 évesen nagyot bakiztam, amikor a kertben , a fenyőfa alatt bóklásztam, már nem is tudom, mit akartam ott reggel. 

A fenyőtűk a földön vizesek voltak, csúsztak, és én hatalmasat estem. Hanyatt. Teljes hosszamban.

 Szörnyű érzés volt, hogy nem tudtam irányítani az esést. Láttam, amint a nagy kő, ami a fa alatt van, egyre közelebb, közelebb ér. Láttam a fenyő törzsét, amit nem sikerült elkapnom. És láttam magam szétloccsant fejjel, amint ott fekszem a földön...

Csak feküdtem ott behúnyt szemmel, és nem mertem kinyitni, nehogy meglássam a hatalmas vértócsát, benne az agyam darabkáival. Nem fájt semmim, még magamnál voltam, amikor szép lassan kinyitottam a szemem. Az ég, a kék ég, azt pillantottam meg először. Aztán Józsi, a cicánk jött oda, és elég furcsán nézett rám. Leült, és csak nézett szelíden, ezt a formulát még nem ismerte.

 Egy gondolat szaladt át a fejemen: mi lesz, ha, ahogyan egy filmben láttam, Józsi jóízűen falatozni kezd belőlem ? Lassacskán felültem.  Mi ez ?  Se vér, se agydarabkák. A nap is kisütött, fénye az ágak között megvilágította kétségbeesett arcomat. Élek. Élek ! És akkor, mint a mesében, édesanyánk hangját hallottam kristálytisztán:

- Nincs semmi baj kislányom. Hiszen megint a Szűzanya kötényébe estél...

 

Munkásotthon homlokára...

A busz ablakán nézegetek kifelé . Ragyogó idő van, mégis szomorúság ül a szívemen. Odaérünk ugyanis a valaha volt Munkásotthonhoz.

Persze a felirat már nincs rajta, csak a helye virít üresen.

Engem megrohannak az emlékek. Moziba jártunk ide valamikor, bálokba jöttünk, fiatalon izgatottan, a jó buli reményében... Jó hely volt.

Sajnos ezt is utolérte  a sorsa. Az állaga egyre romlott, gazdátlanul vegetált immár mozi és szórakozóhely nélkül.

A mellette lévő kis büfé egy darabig még üzemelt, de aztán azt is bezárták.

Azt mondják, valaki megvásárolta.

Látom, a térdig érő gazt lekaszálták, de mindent rács takar a szemek elől...Szomorú látvány.

Lassan, de biztosan ment tönkre... Ha ránézek, Dante sorai jutnak eszembe:

" Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel..."

A kislány, aki...

 Kapirgálok a ház előtt, nincs jó idő, de muszáj valamit tennem, mert a virágok a hideg ellenére igencsak igyekeznek . Zsebemben a telefonom, zenét hallgatok közben, így nem olyan unalmas a dolog.

Lassan három óra, az óvodából most hozzák haza a szülők a csemetéiket.

Tündériek.

- Szia ! - kiabálnak, integetnek. Én vissza.

Egyszerre, mint a villám, előttem terem egy csöpp lány, egy rózsazínben tündöklő, édes tündér. Szeme, arca ragyog, mikor közli velem bizalommal:

- Képzejd, én is szejetem a vijágokat !

Édesanyja mosolyog, én meg majdnem elpityeredek ekkora kedvességen.

- Ó - mondom - én is nagyon szeretem a virágokat, de már nem is figyel,  a zsebemből áradó zene köti le a figyelmét.

-  Zenét hallok ! Honnan jön ? kérdezi.

Mutatom a telefont, elcsodálkozik, és apró lábaival fut is tovább.

Kész vagyok. Ez a csöpp lány honnan tudja, hogy én IS virágrajongó vagyok ? Itt ugyanis az is-en van a hangsúly. Valamit tud ez a csöpp lány. Valamit, amivel feldobta a mai napomat. Köszönöm.

(foto: internet)

Bagossy Brothers Company - Valahol itt (Official Video)

Érintések

Sokat gondolkodtam azon, miért van az, hogy némelyik ember érintése határozottan jól esik, némelyikétől pedig kiráz a hideg.

 A napokban az orvosi rendelőben várakoztam a soromra, mikor bejött egy fiatalember. Nem ismertem, sose láttam.

Kedves , csibészes mosolya volt, és ezzel a mosollyal aztán megkért, hogy ugyan már vigyázzak a doboz cigarettájára, hadd maradjon nálam, mert nem szeretné, ha a doktornő kiszúrná, hogy újra dohányzik.

Én szó nélkül átvettem a cigit, de nem állhattam meg a szokásos prédikációm nélkül, hogy, cigi, rák, halál, kishúgom is ebben...

Csak tovább bűvölt az ellenállhatatlan mosolyával, úgyhogy csendbe lettem, vártam a fejleményeket.

Végre kijött, arcán széles mosollyal, és közölte:

- Nem vette észre...

- És ? - kérdeztem tőle.- Szerinted most kit csaptál be ? Magadat, vagy    őt ?

Ezzel aztán vége is lenne a történetnek, ha átvéve a dobozt, nem ölel meg. Kedvesen, melegen végig simította a karomat és nagyon köszönte, majd mosolyogva elment.

Nem. Egy csöppet se viszolyogtam, csak álltam ott...Atyavilág. Én ezt az embert sose láttam, nem ismerem , és mégis milyen melengető, jó érzés fogott el amikor megölelt.

Már komolyan kezdtem aggódni magamért, amikor megjelent az ajtóban a testes asszonyság, széles mosollyal közeledett felém, és hiába léptem egyet hátra, nem tudtam kikerülni az ölelését, és hozzá a magasröptű monológot :

- Jaj, de jó hogy látom kedves, mi van most magával, szegénykém de rosszul néz ki, eszik azért, tud aludni , mit fog csinálni, nagyon rossz lesz, tudom magamról...

A szóáradat vége az volt : 

- Mennyi most a nyugdíja, abból úgysem fog kijönni, de nem ám...

Mielőtt bemenekültem volna a rendelőbe, újra jött az ölelés...

Mit mondjak, nem esett jól.

Beteg madár...

   Hát igen, az én volnék.

Magamnak is meglepetés, hogy évek óta nem voltam beteg, most meg letarolt egy csúnya meghülés.

A fejem akkora, mint egy fájdalmas lufi, a torkomban épp ekével szántanak,  hőemelkedésem van, de csak annyira, hogy  ne tudjak fenn lenni.

Fekszem, mint egy darab fa , és a régi szép napokra gondolok.

Na szóval, jönnek a tanácsok. Ilyen gyógyszer, olyan gyógyszer, ilyen tea, olyan tea. De a pálmát a covidteszt vitte.

Édes öcsikém azonnal hozott egyet a patikából, azt kellett szopogatnom egy ideig, aztán betenni a megjelölt helyre, és várni a reakciót.

Egy csíkom lett, hála az égnek, és megkönnyebbülten keltem fel az ágyból. De nem úgy a betegség. Nem hagyta magát. Olyan gyönge vagyok, mint az őszi légy, a lázam meg ismét felment úgyhogy visszafeküdtem.

Most fekszem az ágyon, és a gyönyörű, forró napokra gondolok, amit annyira szidtunk.

És színes tintákról álmodok, amikkel majd átfestem ezt a borongős, szürke tájat.

Gondolataimban  a nyárnak üzenek.

Boldog idő, kánikula, jöjj vissza egy szóra...

 Csúcsrajárók...

Ízlelgetem a "csúcs" szót. Valamiért kedves lett ez a szó nekem, egy ideje nem ózdkodok annyira a jelentésétől sem.

Itt van például mindjárt az "alvajárók" , aztán az "ágyrajárók", ismerem a jelentésüket, de "csúcsrajárók" visz mindent.

Mert hogyan is kezdődött ? Egy éve még rettegtem a magasságtól,a Rezi várhoz is úgy kellett feltolni szinte, lefelé meg azután még rosszabb volt. Kétszer is elestem, amíg leértünk. Sose hittem, hogy lefelé még rosszabb lesz.

Aztán az idén valamikor, valamiért vagy valakiért megváltozott a helyzet. Már nem féltem a magasságtól, de a mélységtől sem. Hiszen fogták a kezemet, vezettek, biztonságban éreztem magam, jobban, mint bármikor...

És ahányszor felértünk a csúcsra, lepkekönnyű érzés fogott el, a világot szerettem volna átölelni.

Nem féltem, mert tudtam, hogy nem vagyok egyedül, lefelé sem hagynak magamra, hiszen fogják a kezem.

Ízlelgetem a "csúcs" szót, forgatom a számban, csodás érzés, mert rájövök végre, hogy mit jelent.

Mindent.