Sírj csak...

 Ahogy a lépcsőkön mentünk lefelé, én éreztem. Te pedig láttad. A könnycseppek végig folytak az arcomon, nem lehetett eltitkolni őket.

- Miért sírsz ? - Kérdezted.

- Nem tudom. - Mondtam.

Pedig tudtam. Olyan mélységes áhítat fogott el a gyönyörű képek láttán, annyira hihetetlennek tűnt, hogy én...hogy itt...

A lelkem szárnyalt, egyszerre voltam boldog, és szomorú, vagy nem is tudom. Vártad a választ, láttam az aggódást az arcodon.

- Olyan gyönyörű, nem ? Hogy lehet valami ilyen meghitt, és csodás...- mondtam. 

- És olyan boldog vagyok.-S a könnyeim csak folytak.

- Nem kell azért sírni - próbáltál vigasztalni. Most egy hétig itt leszünk ebben a gyönyörűségben...Meglátod, minden bajod elmúlik.

De a könnyeim csak hulltak tovább. Valami mélységes hála öntötte el a szívemet , azt éreztem, hogy itt akarok maradni, ebben az épületben, leülni a lépcsőre, és bámulni, bámulni ezt a sok szépséget.

Akkor az arcomat a két kezedbe fogtad, és csak ennyit mondtál csendesen :

- Sírj csak...