A kötény...

Igen, így igaz. Kapkodós vagyok. És figyelmetlen. És szerencsétlen.

"Etebota " - így mondta édesanyánk, ha valamit leejtettem, összetörtem, ügyetlenkedtem.

De most, 75 évesen nagyot bakiztam, amikor a kertben , a fenyőfa alatt bóklásztam, már nem is tudom, mit akartam ott reggel. 

A fenyőtűk a földön vizesek voltak, csúsztak, és én hatalmasat estem. Hanyatt. Teljes hosszamban.

 Szörnyű érzés volt, hogy nem tudtam irányítani az esést. Láttam, amint a nagy kő, ami a fa alatt van, egyre közelebb, közelebb ér. Láttam a fenyő törzsét, amit nem sikerült elkapnom. És láttam magam szétloccsant fejjel, amint ott fekszem a földön...

Csak feküdtem ott behúnyt szemmel, és nem mertem kinyitni, nehogy meglássam a hatalmas vértócsát, benne az agyam darabkáival. Nem fájt semmim, még magamnál voltam, amikor szép lassan kinyitottam a szemem. Az ég, a kék ég, azt pillantottam meg először. Aztán Józsi, a cicánk jött oda, és elég furcsán nézett rám. Leült, és csak nézett szelíden, ezt a formulát még nem ismerte.

 Egy gondolat szaladt át a fejemen: mi lesz, ha, ahogyan egy filmben láttam, Józsi jóízűen falatozni kezd belőlem ? Lassacskán felültem.  Mi ez ?  Se vér, se agydarabkák. A nap is kisütött, fénye az ágak között megvilágította kétségbeesett arcomat. Élek. Élek ! És akkor, mint a mesében, édesanyánk hangját hallottam kristálytisztán:

- Nincs semmi baj kislányom. Hiszen megint a Szűzanya kötényébe estél...