Dani hittranra jár...

Esti fürdetés van, játék, móka, előkerül a szó a szülőkről.
- Mama ! - mondja édesen. - Én tudom ám, ki adta nekem a szüjeimet...
- Tényleg?- ámuldozok "játszásiból".-Ki Danikám?
- Hát a Jóisten...- feleli.
- Tudom - próbálom megvillantani jártasságomat a dologban.-Hiszen beszéltünk róla...
- De ezt most a plébános bácsi is mondta a hittanórán !
Aha ! Eddig akkor nekem nem igen hitte el.
- És még azt is tudom, hogy ő adta nekünk a fákat, a virágokat, a madarakat...meg karácsonyfát is tőle kapjuk. -teszi hozzá meggyőzően.
- Az egész földet ő adta nekünk - teszi még hozzá. - Remélem, ismeri a legót is...
Erre már nem tudtam, mit mondani...

Megtört a jég...

Havasan...

Hó nélkül...

Elbocsátottak. Ma reggel csengettek, és Magdika mosolygó arca várt a kapuban. Feszengett, zavarban volt, amint elmondta, hogy rossz hírt kell közölni-e velem, az idei szezonban már nem tudnak nyugdíjast alkalmazni a jégészleléshez.
Csak akkor nyugodott meg, amikor nevetve, megkönnyebbülve elmeséltem neki, hogy évek óta abba akartam hagyni már ezt a közel harminc éve tartó tevékenységemet...
No nem a díjazást keveselltem, ami  a négy hónapra összesen 6000.- forint volt már hosszú évek óta, nem. Egészen más történt.
Elkezdtem félni. A kora reggeli ködös sötétségben a Duna partján egyedül mászkálni nő létemre...hát nem valami biztonságos, főleg a mai világban. Néha pedig a kóbor kutyák támadtak meg, melyekből egyre több van a környéken.
Sokszor csúszkáltam a jeges havon, néha elestem, bukdácsoltam a parti jégtáblák között, és igen, be kell vallanom, újabban fáztam is !
Férjem már évek óta könyörgött, hogy adjam fel, ez így ahogy van, nagy hülyeség, de nekem nem volt szívem ott hagyni a jó öreg Dunát a naponta változó, szépséges arcával...
Most vége. Kicsit fáj, de fellélegzem. Aztán az jár a fejemben, hogy mit fogok én télen kezdeni hajnalok hajnalán...De majd kitalálom.

Addig is Isten veled téli, gyönyörű Duna-part ! Találkozunk tavasszal, csak ne az árvíz apropóján...

ZZ. avagy Zarándoklat Zircre...

"XVI. Benedek pápa a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának 50. évfordulója alkalmából a 2012. október 11. és 2013. november 24., Krisztus király ünnepe közötti időszakra meghirdette a Hit évét. A Szentatya az egyház figyelmének középpontjába akarja állítani a Jézus Krisztussal való találkozást és a hit szépségét: "A kegyelem pillanata lesz a Hit éve, amikor még teljesebben Istenhez fordulhatunk, megerősíthetjük hitünket, és örömmel hirdethetjük őt az embereknek."

Úgy gondolom, az zirci zarándok utunk méltó befejezése volt a Hit évének. Kellemes októberi napsütésben,  imádkozva, énekelve hamar odaértünk zarándoklatunk színhelyére. Jó volt látni az ismerős arcokat , és azokat is, akik még csak először jöttek velünk, de reméljük, hogy nem utoljára.
Utunk a Zirci Ciszterci Apátság hatalmas, kéttornyú, gyönyörű barokk apátsági templomába vezetett, ahol nagyszerű idegenvezetőtől hallhattunk rövid tájékoztatást, gyónhattunk, majd csendes imával várakoztunk a szentmisére, melyet Bertalan atya celebrált. Lélekben így feltöltődve folytattuk utunkat, megtekintettük a könyvtárat és a múzeumot, majd a romkertet. Mindegyik nagy élmény volt számomra, mert bár jártam már Zircen, most szinte egy másik arcát fedeztem fel...

A szentmisén.

Feszty Masa gyönyörű festménye szent Filoménáról

Lenyűgöző méretek...

Egy kis pihenés.

A Romkertben...

Az utolsó képek már Jásdon készültek, ahol megnézhettünk egy még működő malmot, igazán elbűvölő  környezetben. Kicsit még húztuk az időt, mert sehogy sem akaródzott otthagyni ezt a nyugodalmas helyet, ám indulnunk kellett hazafelé. Fáradtan, sok élménnyel eltelve értünk haza, reménykedve abban, hogy hamarosan újra mehetünk zarándoklatra...

Elmúlt...

A számomra nagyon nehéz időszak...a Halottak Napja.
A temetőket végigjártuk kétszer háromszor is. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem nem dob fel a temető "szépsége" ilyenkor, hiába a sok virág és gyertya, hiába...
Egyszer Prágában jártunkkor olvastam egy temetkezési helyen : "Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi ". Ez jár az eszembe, ahogy a temetőket rovom, és meggyújtom az emlékezés gyertyáit.
Emlékek tolulnak fel bennem, arcok, mondatok...torkomat a sírás fojtogatja.
És ekkor rezzenek fel a hangos beszédre. Régen láthatták egymást, talán csak egy évben egyszer, itt a temetőben találkoznak elhunyt szerettük sírjánál.
Üdvrivalgás, ölelkezés, vidámság. Érdeklődés, ki, hol, kivel, hogyan? Csevegés, néha nevetgélés.
Aki miatt jöttek, még várhat, hiszen nem fut el... 

Tegnap végre elkezdtem...

...a Süttői Szent Lipót templommal készült látkép festését...Ez itt még csak egy skicc, de remélem, lesz jobb is.

Majd a végeredményről beszámolok, ígérem.
A kép alapja Resszer Peti nevű fiatal barátom fotója, aki a temetőből  fényképezve egy egészen új perspektívát tárt elénk.
Tegnap ünnepeltük Szent Lukácsot, aki kiváló festő (is) lévén, a festők védőszentje lett. Hozzá fohászkodtam este, amikor ezt a képet elkezdtem. Remélem, nem hiába....

Újra kiállítás...

Tegnap Nyergesújfalun a Kernstok - teremben volt a megnyitónk. Nagy sikere volt a legújabb technikával készült képeinknek...

A monotípia valóban érdekes műfaj, nem hasonlítható semmihez...Az ember csak ámul, bámul, mit varázsol elő a színek kavalkádjából. A fantáziának itt igen nagy szerepe van, no és a beleérzésnek. 
 

Az öcsikém unokái, akikkel le vagyok fotózva, és akiktől mégy egy-egy szál rózsát is kaptam, azonnal megígértették velem, hogy megtanítom őket erre a festési módra...
Megígértem, hát hogyne, amikor ilyen lelkesen ünnepelték a "nagy művésznőt ".

A templom másik "arca"...

Takarítani megyünk a templomos barátnőmmel a templomunkba...Mi már csak így hívjuk egymást, hogy templomos barátnőm.
A templomunk közel 300 éves, gyönyörű, Mária Terézia korabeli, nagyon szeretjük.
Amikor a rendszeres takarítást hetente váltva más párokkal elvállaltuk, nem is sejtettük, milyen jó kapcsolat alakul ki közöttünk is, hiszen addig szinte csak köszönő viszonyban voltunk egymással. De nem is erről szeretnék mesélni , hanem a templom  azon varázsáról, amikor nagy-nagy csönd van, félhomály, csak az örökmécses ég, és mi ketten motoszkálunk, söprünk, port törlünk, virágokat rendezünk.
Vasárnap elsőáldozás lesz kis falunkban, szépnek kell lennie mindennek, hiszen az ifjú emberkék is kisuvickolják a lelküket erre a nagy napra.
Szépen kitakarítunk, virág ugyan még nincs, de lassan majdcsak ideér. Akkor majd, feldíszítve megint új "arcát" mutatja öreg templomunk.
Azt beszéljük "templomos barátnőmmel", hogy mindegyik arcát nagyon szeretjük...

Indulás.

akad azért por...

A "szerszámaink"...

Csend és béke...

Kis pihenő...

Ancsa a piros szönyeget "agyusztálja".

Csak suttogunk közben, és nekem egyfolytában egy gyönyörű, templomi ének jár a fejemben:
Templom csöndes mélyén, oltár-rejteken,
Hófehéren Jézus titkon ott pihen.
Körülötte éj van, egyedül virraszt:
Mint az égi harmat, hull a szent malaszt.

Fénye általjárja a hideg falat,
Szürke utca mentén titkosan halad.
Pillantása áthat minden zárakon:
Fennvirrasztva jár az alvó falvakon.

Látja dúsak házát, kunyhóban szegényt,
Szétsugároz vigaszt, enyhülést, reményt.
Tekintete balzsam, ha a szív sebes:
A magános éjben szíveket keres.

Látja aki árva, aki elhagyott,
Börtönében látja a szegény rabot.
S ha a fáradt ember kínban elmerül:
Azt susogja néki: "Nem vagy egyedül!"

Igen. Ilyenkor mindig ez az érzés jár át.