A templom másik "arca"...

Takarítani megyünk a templomos barátnőmmel a templomunkba...Mi már csak így hívjuk egymást, hogy templomos barátnőm.
A templomunk közel 300 éves, gyönyörű, Mária Terézia korabeli, nagyon szeretjük.
Amikor a rendszeres takarítást hetente váltva más párokkal elvállaltuk, nem is sejtettük, milyen jó kapcsolat alakul ki közöttünk is, hiszen addig szinte csak köszönő viszonyban voltunk egymással. De nem is erről szeretnék mesélni , hanem a templom  azon varázsáról, amikor nagy-nagy csönd van, félhomály, csak az örökmécses ég, és mi ketten motoszkálunk, söprünk, port törlünk, virágokat rendezünk.
Vasárnap elsőáldozás lesz kis falunkban, szépnek kell lennie mindennek, hiszen az ifjú emberkék is kisuvickolják a lelküket erre a nagy napra.
Szépen kitakarítunk, virág ugyan még nincs, de lassan majdcsak ideér. Akkor majd, feldíszítve megint új "arcát" mutatja öreg templomunk.
Azt beszéljük "templomos barátnőmmel", hogy mindegyik arcát nagyon szeretjük...

Indulás.

akad azért por...

A "szerszámaink"...

Csend és béke...

Kis pihenő...

Ancsa a piros szönyeget "agyusztálja".

Csak suttogunk közben, és nekem egyfolytában egy gyönyörű, templomi ének jár a fejemben:
Templom csöndes mélyén, oltár-rejteken,
Hófehéren Jézus titkon ott pihen.
Körülötte éj van, egyedül virraszt:
Mint az égi harmat, hull a szent malaszt.

Fénye általjárja a hideg falat,
Szürke utca mentén titkosan halad.
Pillantása áthat minden zárakon:
Fennvirrasztva jár az alvó falvakon.

Látja dúsak házát, kunyhóban szegényt,
Szétsugároz vigaszt, enyhülést, reményt.
Tekintete balzsam, ha a szív sebes:
A magános éjben szíveket keres.

Látja aki árva, aki elhagyott,
Börtönében látja a szegény rabot.
S ha a fáradt ember kínban elmerül:
Azt susogja néki: "Nem vagy egyedül!"

Igen. Ilyenkor mindig ez az érzés jár át.