A kötény...

Igen, így igaz. Kapkodós vagyok. És figyelmetlen. És szerencsétlen.

"Etebota " - így mondta édesanyánk, ha valamit leejtettem, összetörtem, ügyetlenkedtem.

De most, 75 évesen nagyot bakiztam, amikor a kertben , a fenyőfa alatt bóklásztam, már nem is tudom, mit akartam ott reggel. 

A fenyőtűk a földön vizesek voltak, csúsztak, és én hatalmasat estem. Hanyatt. Teljes hosszamban.

 Szörnyű érzés volt, hogy nem tudtam irányítani az esést. Láttam, amint a nagy kő, ami a fa alatt van, egyre közelebb, közelebb ér. Láttam a fenyő törzsét, amit nem sikerült elkapnom. És láttam magam szétloccsant fejjel, amint ott fekszem a földön...

Csak feküdtem ott behúnyt szemmel, és nem mertem kinyitni, nehogy meglássam a hatalmas vértócsát, benne az agyam darabkáival. Nem fájt semmim, még magamnál voltam, amikor szép lassan kinyitottam a szemem. Az ég, a kék ég, azt pillantottam meg először. Aztán Józsi, a cicánk jött oda, és elég furcsán nézett rám. Leült, és csak nézett szelíden, ezt a formulát még nem ismerte.

 Egy gondolat szaladt át a fejemen: mi lesz, ha, ahogyan egy filmben láttam, Józsi jóízűen falatozni kezd belőlem ? Lassacskán felültem.  Mi ez ?  Se vér, se agydarabkák. A nap is kisütött, fénye az ágak között megvilágította kétségbeesett arcomat. Élek. Élek ! És akkor, mint a mesében, édesanyánk hangját hallottam kristálytisztán:

- Nincs semmi baj kislányom. Hiszen megint a Szűzanya kötényébe estél...

 

Munkásotthon homlokára...

A busz ablakán nézegetek kifelé . Ragyogó idő van, mégis szomorúság ül a szívemen. Odaérünk ugyanis a valaha volt Munkásotthonhoz.

Persze a felirat már nincs rajta, csak a helye virít üresen.

Engem megrohannak az emlékek. Moziba jártunk ide valamikor, bálokba jöttünk, fiatalon izgatottan, a jó buli reményében... Jó hely volt.

Sajnos ezt is utolérte  a sorsa. Az állaga egyre romlott, gazdátlanul vegetált immár mozi és szórakozóhely nélkül.

A mellette lévő kis büfé egy darabig még üzemelt, de aztán azt is bezárták.

Azt mondják, valaki megvásárolta.

Látom, a térdig érő gazt lekaszálták, de mindent rács takar a szemek elől...Szomorú látvány.

Lassan, de biztosan ment tönkre... Ha ránézek, Dante sorai jutnak eszembe:

" Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel..."

A kislány, aki...

 Kapirgálok a ház előtt, nincs jó idő, de muszáj valamit tennem, mert a virágok a hideg ellenére igencsak igyekeznek . Zsebemben a telefonom, zenét hallgatok közben, így nem olyan unalmas a dolog.

Lassan három óra, az óvodából most hozzák haza a szülők a csemetéiket.

Tündériek.

- Szia ! - kiabálnak, integetnek. Én vissza.

Egyszerre, mint a villám, előttem terem egy csöpp lány, egy rózsazínben tündöklő, édes tündér. Szeme, arca ragyog, mikor közli velem bizalommal:

- Képzejd, én is szejetem a vijágokat !

Édesanyja mosolyog, én meg majdnem elpityeredek ekkora kedvességen.

- Ó - mondom - én is nagyon szeretem a virágokat, de már nem is figyel,  a zsebemből áradó zene köti le a figyelmét.

-  Zenét hallok ! Honnan jön ? kérdezi.

Mutatom a telefont, elcsodálkozik, és apró lábaival fut is tovább.

Kész vagyok. Ez a csöpp lány honnan tudja, hogy én IS virágrajongó vagyok ? Itt ugyanis az is-en van a hangsúly. Valamit tud ez a csöpp lány. Valamit, amivel feldobta a mai napomat. Köszönöm.

(foto: internet)