2017. október 3.

Buta ember II. (Van már unokád? )

(foto: pixabay)
Már szinte menekülök, ha meglátom. Kis falu a miénk, óhatatlanul összefutunk a boltban, a postán, vagy a zöldségesnél.
Bárhol is vagyunk, harsányan üdvözöl, megkérdi hogy vagyok, de választ sem várva már a saját dolgait meséli. A betegségét, az időjárást, aztán elérkezünk a sarkalatos ponthoz.

- Neked hány unokád van ? - kérdi. - Nekem hat ! Most megyünk köszönteni a legkisebbet,
  egy éves a szentem, olyan boldog vagyok, olyan édesek, imádom őket!
Aztán nekem szegezi a kérdést, amit már tudva tud:
- Nektek még mindig csak az az egy van?
Közben  azért, hogy enyhítse a kérdés élét, mert talán megérezte, mi játszódik le bennem ilyenkor, hozzám dörgölődzik, szinte a mellemre borul, úgy meséli tovább a Jancsikát, a Pistikét a Piroskát, a Zolikát, a Petikét...

Biztosan látja az arcomon, nem igaz, hogy nem látja...
Végre kinyögöm.
- Igen, nekünk még mindig egy van...ezidáig.
Ezzel aztán elkezdődik. Még nem ment férjhez a lányod, mikor fog már, szerintem már nem is fog, ilyen korban már nehéz. szegény te, igazán sajnállak...Csak hallgatok. Belül egyre jobban forr bennem a düh.

Már kikerülöm, ha tudom, bár nehezen megy. Fontolgatom, hogy egyszer bemosok neki...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése