Kérlek benneteket, hogy lájkoljátok, he tetszett !

Egy szegény kis bérelszámo ló panaszai

Venczel Vera - Tóth Árpád / Meddő órán

Pályaművek

PályaművekEgy szegény kis bérelszámo ló panaszai (egyveleg)

A tollat két kezébe fogta úgy estefelé egy vasárnap,

mivel hóvége volt, és a főnök is mondta,

Túlóra kell, hát nem gatyázott...

Csendesen elmosolyodott, s ült egy kicsit a félhomályban,

pergette papírjait, s mint szörnyű rémek,

keringtek fejében a bérek

úgymint: Időbér a drága,

a Teljesítmény rovásására,

Állásidővel megspékelve

de nem jött ki így se a k...

Kombinált bére.

Kis lábaskájában odavitte

a vasárnapi vacsoráját,

lefeküdt, és eltűnődött,

mikor látta a családját....

Bérfejtő volt, apró, korán őszült,

gyomra a stressztől jól kikészült,

(s amúgy is, a bérelszámolók korán halnak),

Mégsem panaszkodott, csak a falnak,

S ha a főnökétől emelést kért,

hiába sírt szegény többért,

sose kapott érte több bért

a cégnek adta szívét, vérét,

míg fejtette a mások bérét.

FJ. emlékére....

Brjuszov
KOSZORÚ EGY SÍRRA

Én nem vittem sírodra rózsát.
Nyugszol a sűrű hó alatt,
s nem voltam nálad, idegen szem
gyászom nem gáncsolhatta, látod,
még csak nem is sirattalak.

Mit számít ez, mikor szivemben
a nyugtalan gyönyör halott.
Hisz kínzó éjeimben áldott
arcod visszfénye meg se rezzen,
tisztán őrizlek, tudhatod.

Növekszik bennem a halálod,
az emlék újul szüntelen.
A jeges éji gyötrelemben
kivánlak, hívlak, felkiáltok,
s elcsitulok: itt vagy velem.

Hát mit tegyek? E fagyban éljek?
Magtalan gyászban, nélküled?
Vagy éljek termőn, teljesebben,
új lángok, lázak, szenvedélyek
bontsák ki bennem fényüket?

Én nem vittem sirodra rózsát,
ím, engesztelésül fogadd
virágaim legkedvesebbjét.
Mindenemet sirodra tettem,
mindent, mi vágy, mindent, mi emlék,
a könnyet, mit nem sírtam el még,
s az eljövendő csókokat.


(Tóth Judit)

Boji Néni....

Kecskesimogatás tavasszal...

Nem véletlenül féltem, nem bizony...November 2-án meghalt. Az eszemmel nem tudom most sem felfogni: három hete, a születésnapján átjött hozzám, vidáman, nevetve. Felköszöntöttem, megöleltük egymást.
Délután elvitte a mentő...és már nem jött haza.A legagreszívebb leukémia vitte el. Hogy nem vettük észre? Igaz, kicsit sápadtabb volt a megszokottnál, de tette e dolgát. Etette a sok kis állatot, tyúk, kacsa, pulyka, nyúl, galambok, kutya,cica disznó , birka...és mérgelődött a rosszcsont kecskékkel.


A legjobb szomszédasszonyom volt. És a legjobb szívű....
Nem volt könnyű élete. Már egészen fiatalon beletanult a kinti munkákba.Kapált, ásott, még kaszálni is tudott. Az állatokhoz nagyon értett. Amikor elvesztette az állását és kikerült a foglalkoztatottak köréből (ugye milyen finoman fogalmaztam?), akkor sem hagyta el magát. Napszámba járt, dolgozott reggeltől estig, itthon pedig mindent előteremtett a családnak. Talán azért szerettem annyira, mert a sorsa nagyon hasonlított édesanyáméra. A szíve is olyan volt...egyszer csak ott termett nálunk, kezében érett sárgabarackkal, fügével, virággal, paradicsommal, ami éppen volt.
Nyáron, ha üdülni mentünk, nyugodt szívvel ráhagyhattam a virágokat, a két kutyát, a házat...semmi nem szenvedett kárt. Sőt, a virágok még szebben pompáztak, amikor hazaértünk. A virágokhoz is nagyon értett. Hiányzik, és hiányozni fog...

"finom a sütid ..."

Karácsonyi elmélázás...

Danikának is. Amikor nálunk volt, első útja a szomszédba vezetett. - Megyek Boji nénihez !- mondta, és szedte apró lábait, hogy Bori felemelje, és végigvigye birodalmán.
Ez a három képem maradt róla...Meg a sok szép emlék, ami a húsz év alatt összejött.

Tuti tipp....

Mármint a dióbél....Sikongatásaimat megelégelve a zuram felállította az egércsapdát. Napokig lestem, de ez egy nagyon rafinált egérke lehetett, mert a dió minden nap eltűnt, a csapda pedig üresen árválkodott. Aztán ma reggelre beteljesedett az egérke végzete...

Tényleg jó tipp a dióbél...bár egy darabig most nem eszek.

A piros micisapka.

Emlékeztek még a micisapkára? Én igen. Valószínű a sapka emléke tántorít el mindenféle fejfedő viselésétől akár esik, akár fúj.
Voltam vagy ötéves...Szüleim beruháztak, illetve felruháztak: kaptam egy csodaszép, zöld lódenkabátot, és hozzá, ó egek ! Egy szép piros micisapkát, melyet addig nem is utáltam annyira...sőt büszkén feltettem, így vonultam a templomba. A fiúk szembe jöttek, és röhögtek. Egészen addig nem értettem, sőt utána egy darabig fogalmam sem volt, mit jelentett:
- Hamiskártyás ! Tökre pirosat !- kiabálták. A leghangosabban akkori nagy szerelmem, Kása Matyi csúfolt. A szívem annyira fájt, majd meghasadt. Nagyon tud fájni egy ötéves szív, ha szerelmes....
Bár nem értettem ezt a hamiskártyás dolgot, a sapkát mindig gondosan zsebre vágtam, amint édesanyám látóköréből kiszabadultam.
Így aztán beteljesedett, amit ő jósolt nekem, ha nem hordom: megfáztam.
Emlékeztek? Akkoriban nagyon kemény telek voltak...A hatalmas hóhányások szinte a nyakamig értek. Vagy csak én voltam kicsi ? Nem tudom már...
Csak azt tudom, hogy édesanyám kiszedte belőlem a piros micisapka titkát.Mosolygott.
Reggel aztán, amikor kinyitottam a szememet, a széken ott pompázott egy másik sapka. 
Fehér volt....