Mire megvénülünk...

Keresi lábával a lépcsőt, bizonytalanul próbálkozik. Nyújtom a karom, hálásan köszöni, elfogadja, és közben váltunk pár szót.
- Jaj - mondja. - Szinte semmit nem látok...egyik szemem sem jó.
- Hát akkor bizony, valami botféle kellene - mondom én. Mégiscsak biztosabb három lábon.
- Otthon felejtettem.-mondja, majd megkérdezi :
- Mit gondol hány éves vagyok ?
Ismerem már jó ideje, és könnyedén rávágom:
- Úgy nyolcvan ?
- Bizony, bizony nyolcvankettő. Csak ez a rossz szemem ne volna.
Aztán folytatja:
- Az uram meg már nyolcvanöt !
- Húha - mondom. Szép kor.Jól megvannak ?
- Jól hát feleli. Ő teljesen megsüketült, én meg nem látok. Így aztán...
Nem fejezi be, tovább lépeget.
Eszembe jut a vicc a süket és a vak zenészekről a bálban.
- Te - kérdi a vak- táncolnak már ?
- Miért ? Már játszunk? - feleli a süket.
Valahogy ők is így lehetnek...

Fénykép: www.fotoviedo.hu