A lila kalap.

Szeretem a kutyákat, az utcánkban névről ismerem mindegyiket, templomba menet még beszélgetni is szoktam velük. Kivéve a kertszomszédunk nagytestű malamut fajtájú kutyáját, aki szólhatok hozzá szépen, vagy csúnyán, mindig hatalmasan megugat, és a fogát vicsorgatja felém...Félelmetes.
Megpróbáltam már lekenyerezni némi jobb falattal, megette, de az ugatás és a vicsorgás maradt.
Ma azonban történt valami. Tavasz lévén elővettem a lila kalapomat, és abban indultam útnak.
Furcsa volt, ahogy a kutyák acsarkodva, mérgesen ugrottak a kerítésnek, hatalmas csaholással.
- No mi van, nem ismertek meg? - szóltam rájuk bosszankodva. 
De csak ugattak.
Nem így a malamut. Először nekirohant a kerítésnek, egyet vakkantott, azt is kissé bizonytalanul...Aztán csak meredten nézett rám, szemében értetlenséget láttam...és meglepetést.
Nem ugatott visszafelé sem, a lila kalap megtette a hatását. Jó kis kalap, ámbár elég ronda, a húgom szavaival élve. Ő ugyanis mindig kinevet, ha ez a van a fejemen. Nem tudja, milyen hasznos.