Az asszony akkor már harmadik napja vajúdott. Hiába volt a bábanéni minden tudománya, hiába a kinn imádkozó, kezét tördelő, megszeppent férj, a baba csak nem akart megérkezni.
Akkoriban a nők még otthon szültek, a bábaasszony segítségével. A szülő asszony pedig már jóval idősebb volt. A háború ebbe is beleszólt. Nehéz volt összeszedni múltjuk darabkáit a nagy földindulás után...
A harmadik nap estéjén végre megszületett a gyermek. Kicsi volt, agyongyötört, akárcsak az édesanya, aki boldogan szorította magához.
A tej is belövellt, a csecsemő evett, minden jóra fordult volna, csak az édesanya volt egyre gyengébb, hiába hozták a finom falatokat, nem tudott enni. Már mindent elkövettek, hogy legalább egy kanálka leves, egy kis pipihús lemenjen a torkán, de nem, nem...ő minden ételt visszautasított. Már félő volt, hogy a teje is elapad, ha ilyen rosszul eszik.
A férje könyörgött, simogatta a szomorú, sovány arcot , próbált életet lehelni belé, aztán egy hirtelen ötlettől indítva kiemelte az ágyból, hiába tiltakozott.
Kitámogatta a verandára, és mutatta az öreg körtefát, amely teljesen virágba borult akkorra.
Az asszony hunyorgó szemmel nézett a csodás fára...és elmosolyodott. Férjébe kapaszkodva csak ennyit mondott :
- Hol az a leves...megéheztem.
1949. áprilist írtunk.
A kisbaba a férjem, édesanyja pedig az anyósom volt.
Csodaszépet írtál ismét! Isten éltesse sokáig örömben, jó egészségben a kedves férjedet! :)
VálaszTörlésJól van Panni, megint meg tudtál lepni!!Köszönöm.
VálaszTörlésNa megyek s föld fenekiből körtefa csemetét szerzek...
VálaszTörlésNagyon ötletes, szép, megható köszöntő.
VálaszTörlésIsten éltesse a férjedet sokáig.