Most múlik pontosan...

...az emberekbe vetett hitem. Minden szerdán segédkezem a Vöröskeresztnél. Szeretettel és türelemmel foglalkozunk a rászorulókkal, a segítséget kérőkkel. Szerdán  kora reggel indulok, munkatársaim addigra már ott vannak. Kirakodás, berakodás, a kérések feljegyzése, rögtöni, vagy későbbi orvoslása anyagi lehetőségünk mértékében.
Ahogy múlik az idő, megkordul a gyomrom. Persze, hát még nem is reggeliztem !
Bekapok pár falatot a valamelyik munkatársam által hozott sóskifliből, víz mindig van az asztalon, csak gyorsan, gyorsan, mert jönnek még. Igen.

Belép a nő. Szemén napszemüveg, a haja szőkére festve, eléggé jól öltözött. Egyenesen belép a kis irodába, nem törődve azzal, hogy megkérjük, hogy a kintebb  kirakott ruhák között válogasson...
Ez nem véletlen, mert ha beengedjük az embereket, teljesen szétdúlnak mindent, volt már rá példa elég.
Valami villan. Vaku. Már hallom is a nő hangját:
- Na, most lefényképeztem. Nem szégyellik magukat? Eleszik a szegény emberek elől a kaját...
Elképedünk. Nem hiszek a fülemnek. Egyik munkatársam a hölgy vállára teszi a kezét, mint később mesélte, szeretett volna a szemébe nézni. Szerette volna elmondani, hogy már bocsánat, de itt mi szabadidőnket áldozzuk fel, és a magunkkal hozott ételből fogyasztunk...
De nem tudott. A nő nem nézett a szemébe, úgy ordította:
- Ne taszigáljon! Szégyellhetik magukat ! Majd én megmutatatom !
És ahogy jött, fejét sem felemelve, sűrű szidalmazás mellett távozott .
Az igaz, hogy valamelyikünk rendőrt akart hívni...a járőr szóra azonnal elhúzott, sejtjük, miért.

A többiek aztán túltették magukat hamar. Csak engem bánt azóta is ez az undorító viselkedés.
A többiekre gondolok, akik bizalommal fordulnak hozzánk bajaikkal, ügyeikkel. 
Akik megköszönik.
Akik szeretnek minket.