Drága tanár úr....

Állunk a föld szélén, és csak mesélünk, csak mesélünk...Nem hiszek a szememnek. Közel a nyolcvanhoz telejes szellemi és testi erőben áll előttem a volt osztályfőnököm.
Ötven év...nagyon hosszú. Ötven éve nem láttam. Mégis. Amikor elkezdünk beszélni a múltról, minden megelevenedik.
Emlékszik, persze, hogy emlékszik - mondja. Ezt csak akkor hiszem el, amikor a nevemen szólít.

- Annuskám - kérdezi.- Volt már ötvenéves találkozótok ?- így csak otthon szólítottak engem a szülőfalumban...
Mindenről tudni akar...hogyan élek, mit csinálok...
Nagyon boldog vagyok. Nem merem megemlíteni azt a fogalmazást, amin akkorát kacagott, miután felolvastam...Fogalmazást? Szerinte az már egy regénynek is beillett.
Csokonai és Lilla búcsúját kellett megörökítenünk, miután szakítottak...
"-Isten veled - rebegte Lilla.
- Ne hagyj el !- könyörgött Csokonai. - Az ég szerelmére !
Arcuk mind közelebb ért egymáshoz, és elcsattant az első édes szerelmes csók, amely oly hosszú ideig volt tartogatva..."

- Nagyon szép ! - mondta a tanár úr - Bár a szerelmes csókok nem csattannak ! - és nevetett.

Drága tanár úr ! Most már tudom.....