A kicsi...

Van egy éktelenül rossz kismacskánk.Neve még nincs. Élénk, mint a tavaszi szél, és gyors, mint a vihar.
Minden érdekli, mindent megfigyel, megkóstol, belemászik, szóval rosszcsont.
A legutóbb is a vizes hordóból szedtem ki, ahova a kíváncsiság belehajszolta. Éktelen, segélykérő nyivákolására anyukája id. Nyivátka kétségbeesetten keringett a hordó körül, míg Tanti, a nővére beszaladt a konyhába, és csak nézett rám a nagy zöld szemeivel.

Gyorsan kimenekítettem, és még ő volt megsértődve, amiért megdorgáltam.Hát ilyen. Most nevet keresünk neki. Olyant, ami jól jellemzi őkelmét.
De csak rá kell nézni erre a képre. Mindent elmond...

Nem tudom...

Nem tudom, mi történt velem. Elvesztettem az érdeklődésemet ? Vagy az zavar, hogy látom a statisztikán az elég nagyszámú nézettségét a blogomnak, de soha senki nem hagy nyomot, hogy ott járt...

Nem tudom, hol a hiba.Pedig, ha valami történik velem, jó, vagy igazságtalan, rögtön arra gondolok, no ezt megírom.

Persze az én kis egyszerű történeteim ! Legyintek, és nem írok.

Mi történt? Talán engem is megfertőzött a mostanában terjedő veszélyes betegség, a KÖZÖNY?

Istenem, add, hogy ne így legyen !

Egy harmadik is van...

Ezt még leírom, aztán békén hagyom a buszokat, esküszöm.
Emelkedett lélekkel szállok fel a pesti buszra, igen, hiszen ádvent van, és a kislányomhoz utazom.
Gondoltuk, megnézzük a híres Vörösmarty téri ádventi vásárt.
Na szóval, felszállok, és hátrébb indulok. A hátsó ajtónál hatalmas szemétkupac fogad. Valaki kiöntötte, vagy fellökte, vagy verekedés volt-e, nem tudom.
Ahogy jobban szemrevételezem, látom, hogy még féldecis pálinkás üveg is van a szemét között.
Cigarettacsikk, banánhéj, ételmaradványok. Aki pedig leszáll, annak szépen bele kell lépnie a szemétbe, hacsak nem tud repülni.
 A buszon gyerekek is vannak. 
Az emberek felszállnak, hátrafelé igyekeznek, szemük megakad a halom mindenfélén. Némelyek a fejüket csóválják, némelyek szótlanul, ügyeskedve átlépnek rajta.
Már azon gondolkodom, hogy kérek egy söprűt, és egy lapátot a sofőrtől és feltakarítom.
Igen ám, de rosszak a tapasztalataim mint már írtam, és féltem, hogy megkapom : ne üssem bele az orromat mindenbe.
Azért lefényképeztem, ki tudja ? Csak a gondolat bánt, mi van, ha ezt egy külföldi meglátja, milyen vélemény lesz rólunk ? 
Mert számít. A legkisebb is.

Isten Veled...

Drága Erika ! Isten Veled !

Ím a másik véglet...

Nem mondom, csilli villi a busz, amire felszálltam, Tatára igyekezvén.

Gyönyörű kárpit a kényelmes üléseken, rend , tisztaság, meleg. El is bizonytalanodtam egy pillanatra, jó buszra szálltam-e, mert bevillant egyik ismerősöm elbeszélése.
Azért kellett pótjegyet vásárolnia, mert a busz luxusbusz volt, azaz nem az egyszerű nyugdíjasoknak szánt járgány. De lehet, hogy csak távolsági, már nem emlékezett.

Odaadom a személyimet, és előkaparom a pénztárcámat, hogy fizessek.
A sofőr nem néz a személyire, rám szól, mit rám szól, rám förmed:
- Hát hány éves?
- Hatvanhat ....rebegem.
- Akkor meg ül !  - utasít, és elindul, mielőtt leülhetnék.

Hát szóval ! Én , amikor a kutyánkat apportírozom, és leteszi elém a visszahozott labdát, akkor szoktam ezt a szót használni.

De még akkor is a fejét megsimogatom, vagy kap egy jutalomfalatot.

Én meg kis híján beestem egy hölgy ölébe... 

Hát ugye...

(Stock foto)

Ma reggel a buszsofőr le akart szállítani egy 80 éves nénit a buszról, mert nem volt nála a személyigazolványa...
Kinn mínusz 13 fok, a busz ablakai befagyva...jó sokat késett is.
A sofőr hajthatatlan.
De a néni is.
- Tudja mit kedveském? Szálljon le maga ebbe a hidegbe ! Nézzen rám ! Nyolcvan vagyok...

Azzal leült a legközelebbi ülőhelyre.
A sofőr még morgott, hogy szabály az szabály...de tovább indult.
A néni diadalmasan ült a helyén, ezer ráncú arcán mosoly ült...
A miénken is...

Ámen.