K mint karosszék

Nemszeretem munka.
Gyűlöletes tennivaló.
Szomorú feladat.

Ki kell üríteni a szüleink lakását, mert vevő akadt rá. Az öcskös megkért bennünket, jöjjünk össze, és vigyük el a lakásból amit gondolunk, használati tárgyat, emléket, miegymást.

Megakadt a szemem az öreg karosszéken lenn a pincében, és persze megrohantak az emlékek.
Vinni akartam a többiek legnagyobb derültségére, a férjem aggodalmára, miszerint nem fér be már több lom a házba. Az öcsém is csak mosolygott. El kellett volna mesélnem neki, hogyan rúgott szembe ebből a székből kiskorában úgy, hogy két napig nem láttam utána...Ez a szék még Reziből való, sokat megélt portéka, becses emlék...nem akarom, hogy a szeméttelepen kössön ki, az nem lehet !

Az öcsém volt vagy két éves, és én, mint legidősebb meg voltam bízva, hogy vigyázzak rá.
Ült a karosszékben, mosolygott amikor rá akartam adni a cipőcskéjét, és játékosan rúgott felém. Egyenesen a szemembe. 

De nemcsak ezért. Apánk később sokat ült ebben  a viharvert karosszékben az ő birodalmában, a présházban.  Nem is tudom, hogyan bírta ezt a 60 évet, és elég rozoga állapotban van szegény, de megpróbálom rendbe hozni.
Megérdemli. Megérdemlem.