Ha sok pénze lenne - meséli, ezt venne, meg azt venne, így, meg úgy. Egy darabig hallgatom, de mikor már nem bírom tovább, valami olyasmit mondok, hogy:
- A pénz nem boldogít...- vagy ilyesmi. - Miért ne boldogítana - vágja rá azonnal. - Ha sok pénzed lenne, lecserélnéd például ezt a sz...r autótokat, vagy nem?
Nézek rá, és elborulok. Ez a sz...r autó vitte -hozta, ha látogatóba ment az édesanyjához, cipelte a tűzifát neki, amikor nem volt mivel fűtenie, és édesanyja halála után a költözködést is ezzel a sz...r kocsival oldottuk meg jó messziről.
Hozzá kell tennem, hogy mindezt a szegény, lenézett, szeretett autónkban ülve mondta , elterpeszkedve kényelmesen...
Ki kell üríteni a szüleink lakását, mert vevő akadt rá. Az öcskös megkért bennünket, jöjjünk össze, és vigyük el a lakásból amit gondolunk, használati tárgyat, emléket, miegymást.
Megakadt a szemem az öreg karosszéken lenn a pincében, és persze megrohantak az emlékek. Vinni akartam a többiek legnagyobb derültségére, a férjem aggodalmára, miszerint nem fér be már több lom a házba. Az öcsém is csak mosolygott. El kellett volna mesélnem neki, hogyan rúgott szembe ebből a székből kiskorában úgy, hogy két napig nem láttam utána...Ez a szék még Reziből való, sokat megélt portéka, becses emlék...nem akarom, hogy a szeméttelepen kössön ki, az nem lehet !
Az öcsém volt vagy két éves, és én, mint legidősebb meg voltam bízva, hogy vigyázzak rá. Ült a karosszékben, mosolygott amikor rá akartam adni a cipőcskéjét, és játékosan rúgott felém. Egyenesen a szemembe.
De nemcsak ezért. Apánk később sokat ült ebben a viharvert karosszékben az ő birodalmában, a présházban. Nem is tudom, hogyan bírta ezt a 60 évet, és elég rozoga állapotban van szegény, de megpróbálom rendbe hozni. Megérdemli. Megérdemlem.
Ha sok pénze lenne - meséli, ezt venne, meg azt venne, így, meg úgy.
