Az első csalódás...

Ma én mentem Daniért az óvodába. Szeretek menni érte, csupa vidámság a szívem, amikor elibém szalad, mosolyog örvendezve...
Amikor már fenn van a cipő, a kabát, a sapka, a sál és indulnánk, visszafordul.
Egy műanyag gyűrűt kap le a polcáról.
- Ezt majdnem elfelejtettem - mondja, és zsebre vágja.
Ismerős a gyűrű, hogyne lenne az, hiszen emlékszem, a legutóbbi adventi vásáron nyerte a zsákbamacskán, és már akkor közölte velem, hogy ez a Lucáé lesz.
Kicsit vártam, nem mertem rögtön firtatni a dolgot, de azt gondoltam, hogy valami sikertelen eset történhetett a gyűrűvel és Lucával.

Hamarosan megnyílt. Elém állt, és karját széttárva ezt mondta:
- Én nem értem ezt a Lucát ! Mindenfélét hozok neki, és mégsem akar a feleségem lenni !
- Hát megkérted? - kérdezem én csöndesen.
- Már többször is ! Tegnap is !- panaszkodik.- De ezt a gyűrűt is visszaadta !
Töröm a fejem, milyen vigasztalást mondhatnék, amivel a kis összetört hatéves szívét megvigasztalhatnám, de megelőz:
- Sebaj !Majd nekiadom a Lillának.
Ismerem Lillát is.Aranyos, cserfes kislány rózsaszín ruhácskákban, kedves mosollyal.
- A Lilla tetszik neked ?- kérdem bátortalanul, nehogy belegázoljak a lelkivilágába.
-Igen ! Olyan csinos, és szépen szaval, és jó az illata - sorolja a kislány erényeit.
- És te is tetszel neki?-Kérdezem.
Kicsit elbizonytalanodik, látom latolgatja a lehetőségeket...
- Nem tudom mama, az majd holnap elválik...-mondja.

Olyan bölcs, olyan édes. Annyira megértem...
De azért még nem merem neki elmesélni az első csókomat, amit a Kása Matyitól kaptam a nagy diófa alatt. Öt éves voltam...