Mártikáról...szeretettel.

Ma búcsúztattuk a festőtársunkat, Mártit. Halálhíre teljesen váratlanul ért bennünket, értetlenül, és zavarodottan ismételgettük : de hát hogy lehet ez ? Két napja még beszéltem vele !
Nem is volt beteg... Mi történhetett?

Azt észre vettük, hogy ritkábban jár festeni mostanában, de az elfoglaltságára hivatkozott mindig.
Nem panaszkodott, mosolygott, és segített, akinek csak tudott.
Szerény volt, halk szavú, szerettük őt.
Nélküle szürkébbek lesznek a napjaink, és hiányozni fog. Szelíd, kedves modorát, odafigyelését másokra soha nem feledjük.

Nyugodj békében Mártika !

Minden évben ...ez a hetedik.

Csukás István: Istenke, vedd térdedre édesanyámat
 

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

ICIRI-PICIRI...

Kinézek, és mit látok? A két rosszcsont macska, Nyivátka és a lánya a frissen szerzett, halowenre szánt  tökkel van elfoglalva.

Nézegetik, szagolgatják.Tanácstalanok. Mi lehet ez? Nagy, sárga, és csúszik az oldala.

Végre Nyivátka felmászik a tetejére. A tök megbillen, majdnem elindul, macska megijed.

Zavarom őket, a kotnyeleseket, mert mi lesz, ha tönkre teszik a nagy tököt, mit fogunk Danival faragni?
Nagy nehezen békén hagyják, és más játékba kezdenek. Most az almás kosarat veszik célba.
Az mégis csak kisebb és gurul is...

" ICIRI-PICIRI
Ajaj, hol volt hol nem...
Volt egyszer egy iciri piciri házacska;
ott lakott egy iciri piciri kis macska."

Helyesbítek : két macska...

 

Nyolcvannyolc...

/Stock foto/

Ma meglátogattam öreg barátnőmet, aki a 88. évét tapossa szeptember óta.


Teljesen ledöbbentem, amikor kinyitotta előttem a mostanában állandóan bezárt kapuját.
Igen, nehéz hozzá mostanában bejutni. Mióta meghalt a férje, fél. Egyedül van, és inkább vállalja a nyitást-csukást...
Szóval ledöbbentem, amikor megláttam az arcát. A szája körül hatalmas fekete folt, sebek.
A keze szintén sebes.

Elesett, meséli egy szuszra. Nagyon. Pedig bottal ment ki és megcsúszott a bot.
Kirakom a szilvabefőtteket, a birsalmákat, és közben hallgatom a panaszáradatot.

Nézem a sérülten is kedves arcát, és arra gondolok, mivé lesz az ember öregségére.
Micsoda nő volt pedig! Igazi nő , aki éjjel képes volt fennmaradni, hogy reggel munkába menet felvehesse az általa fabrikált ruhát.

Amikor 80 éves lett, olyan szájrúzst kért, mint amilyen nekem van...még cukkoltuk is, kis hiú...

Most. Most alig ismerek rá. A szája fogatlan, körülötte az esés nyomai ,a haja lóg.
Szomorú leszek. De nem mutatom, hallgatom. Beszél, beszél. Én közben megborzongok, nincs túl meleg nála, azt mondja még ő fűt be a két cserépkályhába.

És riadt. És fél. A magánytól, a téltől, a rossz emberektől.

Búcsúzom tőle, és megígérem, többet jövök majd. Köszöni, kulccsal a kezében kikísér.
Mosolygunk, de valahogy nem vagyok boldog...

Nem vagyok babonás...

Igen, mostanában kicsit elhanyagoltam a blogomat, talán épp a betegségem miatt.
Akinek volt már krónikus csalánkiütése, annak nem kell mesélnem erről a borzasztó, fájdalmas, idegesítő betegségről. Akinek nem volt, ne is legyen. Ennyit erről.

Ma nézegettem az általam követett blogokat, és az én profilomra kattintva látom ám, hogy a fényképem alatt ez áll: profilmegtekintések: 2543.

Na szóval, ez a lakóhelyem irányítószáma , ez nem lehet véletlen - gondoltam magamban.
Mindig érdekelt a számmisztika, bár nem értek hozzá. Babonás sem vagyok.

Mégis arra gondoltam, hogy ez nem véletlen...

Babett háborúba megy...

Na jó. Ez egy film címe, de gondoltam, milyen jól passzol a témához. 
Nem Babett, hanem Böbe, a húgom, és nem háborúba, hanem Hegyeshalomba, segíteni a menekülteknek...

De az egész olyan szörnyű. Sápítozunk, szörnyülködünk, sajnálkozunk, mérgelődünk.
Ő, a húgom pedig szemrebbenés nélkül felvállalta.
Felvállalta az előtte való hetekben kapott , nem veszélytelen oltásokat: Hepatititis C, agyvelőgyulladás, meg ilyenek.

Hajnalok hajnalán indult a maroknyi csapat, hogy segítséget vigyen oda, ahova én álmomban sem mertem volna elmenni.

Vállalták az éjszakai műszakot, a hideget, a szívszorító látványt. Jöttek, és a kezüket nyújtották. Férfi, női, és gyerekkezek nyúltak feléjük, és ők csak osztották a szendvicseket , a vizet, a takarókat. Amire elfogytak az emberek, újabb vonat érkezett,  és kezdődött újra elölről...
Amint elvonult a tömeg, volt egy kis idejük takarítani, és a szétdobált hulladékot összeszedni.
Ám hamarosan jött a másik transzport.

Reggel zsibbadtan hajtották álomra a fejüket, és csak  ekkor volt idejük az otthoniakra gondolni...

A húgom már megjött, most mások indultak, hogy segítsenek.
Még hazaérkezése napján találkoztam vele. 
Néztem fáradt arcát, elgyötört tekintetét, ahogy beszámolt az ottani helyzetről.
De a szeme ragyogott...