A tavaly otthagyott giz-gaz között kikeltek a saláták legnagyobb örömömre...
A fokhagymák, "akik" nyáron inkognitóban voltak, most katonás rendben sorakoznak.
Jaj,de jó, meg kell mentenem a salikat, megkapálom, megöntözöm őket, de valahogy jeleznem is kellene férjemuramnak, ha jön a brümmögővel, nehogy lekaszálja, ha esetleg gyomnak nézné.
Sziporkázó ötletem támadt. Szokott nekem ilyen lenni így tavasztájt. Kis köveket kerestem, és szív alakban bekerítettem a salátákat, gondolván, ezzel két legyet is ütök egy csapásra: finoman jelzem irányába érzelmeimet, na meg a saláta is megmarad...
Jön. Nézi.Nem szól semmit.
-Na, na ?- kérdeztem, mert nem bírtam ki.- Látod?
Szája mosolyra húzódik, átölel, úgy mondja:
- Édesem, drágám... (keblem dagadoz a boldogságtól )
- Tudod, hogy nem szeretem a salátát...
Mosoly lehervad, szó bennakad, kebel összeesik.
Menjünk kapálni.
Ha én raktam volna ki azt a kő szívet és netán a feleseggemnek lenne kedve gyomlálni, azt mondaná: Ki tette ilyen idétlenül ide ezeket a köveket?
VálaszTörlésDe az is meglehet, hogy rögtön észre vette a párod a szív alakot, és magában azt mondta: véletlen műve...:-)
Persze! Véletlen műve, a természet csodája, őskori maradvány.Ami én vagyok, mert azt hittem, hogy elhitte, hogy...
VálaszTörlésPanni drága! A salátára mondta hogy nem szereti, nem az üzenetre s pláne nem ... :)
VálaszTörlésSzokott ez így lenni máshol is :)
VálaszTörlésSzép gesztus Tőled... bizonyára észre vette ám... csak kiváncsi volt hogy reagálsz rá...
VálaszTörlésNa látod ezért és ilyen történetekért szeretek jönni, csak nem mindig írok...
Szép hétvégét!