Dani szobájában nézegetem a kincseit, mikor felfedezek egy zacskó kardvirág gumót. - Ezeket el fogod ültetni ?- kérdezem boldogan, és már érzem, hogy melegedni kezd a szívem. - Igen mama - mondja - mert nekem a kedvenc virágom a kardvirág. A szívem nagyot dobban, amikor megkérdezem : és milyen színű? - Hát a fehér ! -Válaszolja teljesen magától értetődően... Erre aztán már el kell mesélnem neki egy régi emléket. Zakatol a szívem, annyira boldog vagyok a tudattól, hogy örökölte a kicsi szívével az én legkedvesebb virágom szeretetét.
És mesélek, és figyel, és a szemei nevetnek. - Tudod Dani, én is nagyon szerettem mindig a fehér kardvirágokat, és édesanyám, a te dédmamád tudta ezt. Július volt, Anna nap közelgett, és én szerettem volna elmenni az ötórai teára... - Miért ? Az meg mi ? - kérdezte. - Hát buli ! Bizony, akkor még ötórai teák voltak, nem diszkó, nem házibuli, hanem ötórai teák, szigorúan délután öt órától este nyolcig maximum, de az is csak nyáron. - De mama, miért nem ittál otthon teát? - kérdezi . Belebonyolódtunk ebbe a teadologba, de végre megértette. - És elengedtek? -kérdezte. - Nem - meséltem tovább.- Pedig a névnapomat szerettem volna a barátnőimmel megünnepelni, de édesanyám nem engedett el. Valami mosogatási hátralék volt a rovásomon. Hiába sírtam, könyörögtem, végül duzzogva bementem a szobába, és magamra zártam az ajtót. Álomba sírtam magam. Reggel, ahogy a szemem kinyitottam, a bekandikáló nap egy hatalmas csokor, hófehér kardvirágon pihent meg, mely az ágyam mellett állt... édesanyám kardvirágai a kertből. Mindet leszedte. Tudod Dani, nekem azóta ez a kedvenc virágom...Most meg neked is. A dédi most biztosan nagyon örül odafenn...
Mármint az udvariasság. Legalább egy piciny szikrája, könyörgöm...
Fura mód, ma reggel az ütött-kopott csuklós busz helyett , amit annyit szidtunk, egy csillogó, szép busz állt be a megállóba. Valószínű, a jó öreg csuklós lerobbant, és helyette küldték ezt a turistabuszt, mert ez csak annak jó a szűk felszálló, a keskeny, nagy boxokkal ellátott leszálló ajtóival, melyeken még a nem túl nagy testű emberek is csak oldalazva tudnak le- és felszállni...
Úgy kinézetre nagyon klassz, Tv, kényelmes ülőkék, jó meleg. Amikor felszutyakoltam magamat a hátizsákommal, a képkereteimmel oldalazva, hátraültem, és még ülőhelyem is volt. Figyeltem a leszállókat.
- Kalandtúra... - mondta egy testesebb hölgy, aki éppen beszorult cekkerjeivel a hátsó ajtónál. Mosolyogtam. A sofőr türelmesen megvárta, ki így, vagy úgy , de valahogy leszáll. Aztán az egyik megállónál fiatal pár akart felszállni, babakocsival, benne a kisgyerekkel. - Itt aztán nem tudnak felszállni - mondta jóindulatúan a sofőr. - Talán hátul, de nem biztos. - Muszáj felszállnunk, csak egy óra múlva jön a következő járat, orvoshoz megyünk.-mondta ijedt arccal az anyuka.Majdnem sírt. Figyelek. Talán ha valaki elől az összecsukott kocsit szintén oldalazva beemelné...de nem moccan senki. Az apuka hirtelen a hátsó ajtóhoz indul kocsistól, gyerekestől. Elsőre a kocsit próbálja valahogy feltenni, karján a gyerekkel ez nagy mutatvány, nem is megy. Az ajtónál zömmel fiatalok állnak, meg középkorúak. Férfiak. Nézik a másik férfi kínlódását.Nem segítenek. Muszáj közbe lépnem.Odaugrok, elveszem a kocsit, és azzal a lendülettel be is szorulok a két box közé...Segítségkérően körbenézek, senki... Az apuka közben a kocsi mögött felszáll, a levegőben lógva a kisgyerekkel. Aztán valaki végre elveszi kezemből a beszorult kocsit, és kirángatja. Nézem, egy idősebb úr... Nagyszerű! Akkor majd őt kérem meg, hogy segítsen a leszállásnál a képkeretekkel. Tervem nem sikerült, az úr korábban leszállt. Mondanom sem kell, nem kértem meg senkit, nem segített senki. Oldalazva valahogyan letornáztam magamat.
