2011. július 31.

Szeretetpogácsa.

Csörög a telefon, a cseresnyeszemű keres... 
- Anya, holnap jövök. Mert tudod, itthon van a Móni, és találkozni fogunk, és kérlek süssél pogit.Jó sokat.

Móni  és Barbara kisgyermekkoruk óta barátnők.Óvoda, iskola, a viharos tinédzser-kor, és sok-sok együtt töltött nyár van a hátuk mögött. Az Élet , ez a nagy rendező azonban közbeszólt, és jó messze került egymástól a két barátnő. Mónika Angliába ment férjhez, és két kicsi gyermekével csak ritkán tud hazajönni. És hát akkor a pogácsa....Szeretik mindketten a frissen sült sajtos pogit, és ez már hozzátartozik a nagy beszélgetéshez, ha végre összejönnek. Neki állok hát, nem esik nehezemre, egyrészt mert szeretem mindkettőjüket, másrészt pedig igen hálás közönségnek bizonyultak az évek során.
Nem vagyok egy nagy sütős, de a pogi valahogy megy. Még eddig soha nem rontottam el, mint például a képviselő fánkot.
Szaggatom a pogácsákat, és közben magamban mosolygok, mert eszembe jutnak a régi dolgok, amikor ebéd, és tanulás után a két lány bezárkózott a szobába, és ott viháncoltak, nevetgéltek, nagy titkokat mesélve, gondolom a fiúkról esett szó...
Mikor szépen, glédában állnak a tepsin, következik a kenegetés, a szórogatás, és elmélázok magam is, amint arra gondolok, hogy életem során milyen töménytelen mennyiségű  pogácsát sütöttem már meg...valahogyan a szívemet is belesütve, hiszen mindig az vezérelt, hogy akiknek sütöm, azok mennyire kedvesek a szívemnek: ezért is neveztem el szeretetpogácsának.
Lassan kisül az első tepsivel, isteni illat lengi  be a konyhát, és a szívemet. Nem kis adag, négy nagy gáztepsivel lesz belőle. Berakom egy tálba, és várom az ifjúságot....Nem kell sokáig várnom. Már az utca végéről idehallani a kacagásukat. Ahogy jönnek, újra azokat a csitriket látom, mintha megállt volna az idő....
Boldogan, meghatottan öleljük át egymást,  és a pillanatot ünnepi ködbe burkolja a pogácsa fenséges illata.
Aztán magukra hagyom őket a sütivel, a vörös borral, hadd merüljenek el az emlékezés tengerében.
Minden jót Mónika!

2011. július 28.

Babóca virága...

   Van egy nagy betegségem...ha kikel egy virágmag a kertemben, nincs szívem kihúzni.Így történik aztán minden évben, hogy a kertemben mindenféle növény van, "korra, nemre, és színre való tekintet nélkül". Én angol kertnek hívom, a férjem dzsuvesznak,  ami nem tudom mit jelent,  de hangzása közel áll a dzsungel szóhoz. Vérre menő viták folynak, ha előveszi a fűkaszát, felrakja a védőálarcot, és bekapcsolja a brümmögő, ijesztő gépet. Én persze megyek utána, és könyörögve kérem, hogy itt, meg ott, ez, meg az a virág, kérlek, vigyázz...
A legtöbb baja a napraforgóimmal volt. Jónéhányat kivágott már közülük. Azért beszélek múlt időben, mert az "öldöklésnek" Dani, az unokám vetett véget.
Kiszaladt a kertbe, összecsapta kis tenyerét, és ragyogó szemmel kiáltotta:
- Papa,  papa, nézd! Ilyen van a Babócának is !


Rögtön utána kellett néznünk a "szakirodalomban", konkrétan a Bogyó és Babóca kertészkedik című könyvben...és  papát meggyőzte  Dani és a mesekönyv.
Azóta a napraforgó nálunk szent virág....






2011. július 22.

A Cseke-tó

Kacsaparadicsom...
A múlt vasárnap még tombolt a kánikula, árnyékban 38 fokot mutatott a hőmérő. Hűvösre,  vízpartra, fák alá  vágytunk, felkerekedtünk hát, és meglátogattuk a tőlünk  20 km-re lévő Tatát, a "vízek városát", és ott a Cseke-tavat kerültük meg.
A műromok.
Jobb helyre nem is mehettünk volna. A hatalmas, árnyékos fák alatt padok, a kacskaringós sétautakon kirándulók, a gyönyörű tavon vadkacsák.....Elandalogtunk kettecskén, és még az idő múlását sem vettük észre. A műromnál kezdtük, amely az Angolparkban van, és amelyre Eszterházy Ferenc 1785-ben adott megbízást Charles Moreaunak, hogy tervezzen egy építményt, ami fokozza a park romantikáját.Hát ez sikerült a francia építésznek!
Az a bizonyos növény.
A török mecset
Megtaláltuk....

....a szépséges ciprusokat
Emígy elandalodva megcsodáltuk a gyönyörű fákat, millió madár énekelt nekünk. A levegő lágy volt és hűvös, s míg barangoltunk, érdekes növényre figyeltem fel....Esküszöm, még életemben nem láttam ilyen növényt.A borostyánfutotta aljnövényzetben állt, se töve, se levele, csak a vaskos kis száron a piros bogyójú buga virított  messziről....Ahogyan a nap rásütött,  rubin és smaragdszínben tündökölt az egész kis növény.Mesebeli látvány volt.A török mecset körül ősöreg, gyönyörű fenyőfák között mentünk tovább. Kerestük a mocsári ciprust, a hely hírességét.A kép nem tudja visszaadni azt a fenséges, gyönyörű látványt, ami fogadott bennünket.
Furcsa fa

Gyönyörű platánok
Érdekes, ismeretlen fa...

Viszlát Cseke-tó !
Gyönyörűséges, enyhet adó nap volt. Oxigénfürdő a tüdőnek. Vasaló az idegeknek.Kifelé menet még egy furcsa fával találkoztam. Nem ismerem, sohasem láttam. Termése mint egy kisebb zöld labda.Megcsodáltuk, de sajnos, a nevét nem tudjuk....

2011. július 15.

Nem jön az álom, az enyhet adó....

Villámlik, mennydörög odakinn. Éjfél elmúlt, és nem tudok aludni.Vajon mi zavar annyira ? Talán a légkörben dúló pozitív, negatív harc, a fák sóhaja, vagy az eső kopogása?Vagy tán az egyszerre 36 fok 20 fokra csökkenése viseli meg a  már nem fiatal szervezetemet? Így is, úgy is......
Kinézegetek a konyhaablakból, és szinte hallom  a bokrok, fák, virágok megkönnyebbült sóhaját:
eső, végre eső...
A levegő felfrissült, csilingel a szélcsengő. Kedves hangja van. Ahogy meglátja a mozgolódást, Nyivátka rögtön itt terem,  zöld szempár néz rám állhatatosan.
Veszekszem magammal.Most meg mi a baj? Mi aggaszt annyira, hogy még aludni sem bírsz ?
Holnap, vagyis ma,   majd új reggelre  ébredünk, friss reggelre, nem olyan punnyadtra, mint a napokban.
Nyár van és semmi baj.....aludjunk hát.

2011. július 10.

Gárdonyi Géza mondta....

"Bölcsek és egyéb észlámpások és tanárok! Szívbeli kincseket adjatok az emberi fajnak ! Hogy ne egymást tiporva igyekezzenek boldogulni az emberek, hanem egymást gyámolítva.
Ez a főtudomány, ami kell. A többi: szecska.

A virágot a napfény fejleszti ki, az emberi lelket a szeretet."

2011. július 4.

Levél édesapámnak VI.



 Drága Édesapám !


Ismét meg kell szakítanom a rezi beszámolókat, mert közben hatalmas öröm ért, sorrendben a második unokád, Barbara lediplomázott. Ha itt lennél még velünk, biztosan nagyon örültél volna az eseménynek, hiszen nagy dolog ez. Bevallom, a diplomaosztó ünnepség alatt nem nagyon mertem Rád gondolni, mert Barbara  két dologra kért meg: csinos legyél anya, és kérlek, ne sírjál - mondta ismerve már a gyengeségemet: ha elkezdek sírni, abból zokogás lesz, és nem tudom abbahagyni, amíg teljesen szét nem bőgöm magamat....
Így aztán úgy döntöttem, nem gondolok semmi ríkatóra, sikerült is sírás nélkül végigcsinálni. Csak itthon mertem arra gondolni, milyen büszke lennél most Te is a lányunokádra, mennyire szeretted, "cseresnyeszeműnek" hívtad...
És most már sírhatok is.....

2011. július 1.

Levél Édesapámnak V.

Drága Édesapám!
Bocsáss meg, amiért egy ideig hanyagoltam a rezi beszámolómat, de tudod, egy visszautasíthatalan ajánlatot kaptunk a nászoméktól, történetesen üres volt a füredi üdülő, és megkaptuk a kulcsot...Mivel az egész családnak szivecsücske Balatonfüred, uccu neki, meg sem álltunk odáig, és kilenc felejthetetlen napot töltöttünk hármasban; férjem, Erzsi húgom és én, de erről majd még úgyis írok. 


Hol is hagytam abba? Ja igen, a temető után még végigbóklásztam a falut, keresve a régi emlékeket.
Az óvoda...milyen kicsi....
Az iskola
Az óvoda, ahová jártunk a húgommal, most azt hiszem, szociális otthonként működik, de érdekes! Tökéletesen olyan, mint akkor volt, amikor ötévesen nem akartam megenni az égett buktát, de rámparancsoltak, mondván, hogy attól lesz szép pirospozsgás az arcom. A dolog ezen oldala nem érdekelt volna, de éhes voltam, hát megettem...Hanem az iskola ! Az aztán nagy-nagy változáson ment keresztül, gyönyörűen felújították, és Laky Demeter nevét viseli....Itt hiába is kerestem volna az emlékmorzsákat, mert teljesen új kép fogadott.
Jani bátyám, az öcsém és felesége, és a húgom

Egy boldog pillanat....
Pénteken aztán végre megérkeztek a testvéreim, és kezdetét vette a nagy nosztalgia hadjárat, amit már a télen tervezgettünk. Nagy volt az öröm! Régen látott nagybátyjukat könnyes szemmel átölelő tesóimat nagyon meglepte, hogy szülőfalunk még mindig milyen gyönyörű!Lefényképeztem őket, majd ők engem, aztán "haditervet" készítettünk erre a szűk három napra, amiből a harmadikon már haza is indulunk.
Mivel a szállásunk Keszthelyen volt, úgy döntöttünk, hogy ott kezdjük az "emléktúránkat", mégpedig a Festetics kastéllyal, gyerekkorunk gyönyörű emlékhelyével....Jani bátyám nagyon elszomorodott, amikor megtudta, hogy én is megyek Keszthelyre a tesóimmal, és sehogy sem értette, miért nem nála alszunk. Megnyugtattam, hogy vasárnap visszajövünk, és együtt megyünk az ünnepségre.
Még egy boldog pillanat....
Keszthely felé tartva aztán megálltunk a pipacsrét mellett. Persze, hogy bele kellett menni, persze, hogy fényképezkedni kellett, hiszen öcsém, és húgom jól ismerik a pipacsmezők iránti érzelmeimet...Így aztán megállva a Bottya-háton, az Almás-dombtól nem messze, belegázoltam a pipacsok közé, ezzel is megpecsételve imádatomat szülőföldem felé.Ha leírom az akkori érzéseimet, ismét Káldi János gyönyörű, varázslatos versére hagyatkozhatom:
                             "Pipacs köszönt a rozsmezőből,
                               s az árokparton egy félvad orgonabokor
                               egyre mondja
                               lila himnuszát.
                               A Herpenyő megrázza 
                               megrozsdásodott csengettyűit,
                               A lombok, a lombok, igen, azok is
                               integetnek."